Van egy valamilyen nyelvű szöveged, amelyet átírsz egy másikra. Vagy: van egy valamilyen nyelvű szöveged, amelyet átültetsz egy másikba. Vagy: van egy valamilyen nyelvű szöveged, amelyet értelmezel egy másikon. Csakhogy a nyelvek gyökeresen eltérők. A magyar és a svéd nyelvtan, szintaxis és szókincs között ég és föld a különbség. Azt gondolnánk, képtelenség. Az egyik nyelv hetet mond, de nekem havat kell. Az egyik nyelv A-t mond, de nekem B-t kell, vagy éppen Z-t. Teljesen más könyv lesz belőle.

The horror! The horror!

Ezeket a kanonizált szavakat Kurtz mondja a halálos ágyán Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényében. A svéd fordítások igen változatosak. Talán a Margareta Odelberg 1960-as fordításában szereplő „Borzalmas! Borzalmas!” fejezi ki svédül leghatásosabban az emberi létezés legmélyebb szakadékában visszhangzó suttogást. De vajon miért? Hiszen teljesen más, mint az eredeti! Bizonyos értelemben mégis ugyanazt mondja. És én nem tudom megmagyarázni az okát. Illetve, biztosan tudnék rá analitikus és észszerű választ adni. De inkább azt mondom: mert jól hangzik. Működik tőle a szöveg.

Van egy mondat Walter Benjamin klasszikus – és ami azt illeti, helyenként nehezen érthető – esszéjében, A műfordító feladatában, amelyhez újra meg újra visszatérek, mintha mentőövbe kapaszkodnék, vagy a becsületemet akarnám menteni: „A fordító feladata, hogy azt a tiszta nyelvet, amely az idegen nyelvbe száműzetett, a maga nyelvének közegében megváltsa, hogy a műben foglyul ejtettet az átköltés során megszabadítsa.”* Bizonyos fokig igaz ez az én fordítói munkámra is, legyen szó Krasznahorkai László vagy bárki más szövegeiről. Megszabadítani, vagy inkább: szabadnak lenni.

Amikor megismerkedtem a magyarral, ami teljesen önként, egy régi szerelemnek köszönhetően történt, gyorsan beleszerettem ebbe a lehetetlen nyelvbe. Mindabba, ami, és mindabba, amit ki tud fejezni. A leghajmeresztőbb dolgokba, a legelvontabb gondolatokba, a legtekervényesebb mondatokba. Önfegyelem és önismeret híján sem adtam fel. Emlékszem, ahogy mindössze néhány év után elkezdtem lefordítani a saját ifjúkori irodalmi zsengéimet magyarra, többek között Szlukovényi Katalin költő segítségével, csak azért, mert hallani akartam, hogyan hangzanak ezen az idegen nyelven. Mert részese akartam lenni ennek a nyelvnek. Szabad akartam lenni ezen a nyelven.

Szerintem mindenki, aki valaha tanult idegen nyelvet, ismeri ezt a sóvárgást. Hogy magáévá tegye a nyelvet, bekebelezze, elvesszen benne. Hogy másvalaki legyen, miközben ugyanaz marad. Hogy alakot váltson. Talán munkál bennünk az a vágy is, hogy visszatérjünk Walter Benjamin „tiszta nyelvéhez”, hogy megszüntessük a bábeli nyelvzavart. Hogy több nyelvet beszéljünk, amely bennünk mégis egy és ugyanaz.

Van egy pillanat a fordítás műveletében, amikor egyszer csak másik térben vagy talán másik állapotban találod magad: a nyelvek közötti szabad zónában, ahol minden lehetséges, ahol a legképtelenebb folyamatok is elképzelhetők, ahol szabadon rakosgatsz át az egyikből a másikba. Amikor az egyik nyelv szavainak és jelentéseinek szilárd és csillogó lánca elszakad a rögzített formájától, cseppfolyósodik, szinte atomjaira esik szét, és alakíthatóvá válik. Aztán a folyamat lejátszódik visszafelé is, de ahogy a szöveg újra szilárd alakot ölt, a másik oldalon, a másik nyelven, történik valami: ugyanaz marad, ami volt, mégis teljesen más lesz. És mindez egy szempillantás alatt, néha anélkül, hogy az analitikus énednek beleszólása lenne. Elengedsz minden kapaszkodót, szabadnak érzed magad, az érzésre hagyatkozol.

(Szeretnék egyszer majd az érzésről is mesélni. Erről az állapotról, amelyet lehetetlen szavakba önteni, lehetetlen papírra vetni, mert illékony, mint a levegő. Olyasmi, mint a… Mint a mi is? A szellem? A lélek? Igen, értitek, milyen terepre merészkedem most. Inkább hagyjuk az érzést.)

Amikor azt kérdezik, hogyan lehet lefordítani egy 375 oldalas mondatot – például a legutóbbi Krasznahorkai-fordításomban, a Herscht 07769-ben –, általában nincs jó válaszom. Most mit mondjak? Jöhetek vízisíelős hasonlatokkal, hogy érzékeltessem. De igazság szerint csak annyit tudok, hogy egyszerre lehetetlen és mégis lehetséges.

Erről jut eszembe, az elképesztően hosszú mondatokról Krasznahorkai maga így vall: „Egyszer megkérdeztem az egyik templomi ácsnak a gyerekét Narában, akire már azért rábíztak komoly dolgokat, hogy mi a titka annak, ahogy gyalul, hogy honnan tudja, hogy kell, és hogy hogyan lesz az a hinokiciprusdeszka tényleg olyan döbbenetesen sima. Láthatóan zavarba hoztam […], de ez nem volt célom, tényleg csak azt akartam, hogy mesélje el a műhelytitkokat. Erre a következő választ adta: »A fa a lényeg.« Értik, ugye? Ezt tudom mondani a mondatokról is. A nyelv a lényeg.”**

És szerintem ugyanez vonatkozik az egyik nyelvről a másikra történő fordításukra is. Egyszerre mesterség és művészet, ahol a nyelv a lényeg.

* Walter Benjamin: A műfordító feladata. Ford. Tandori Dezső. In: Kettős megvilágítás. Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig. Szerk. Józan Ildikó – Jeney Éva – Hajdu Péter. Budapest: Balassi, 2007, 193–194.

** Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról). Budapest: Magvető, 2012, 60.