Kirsten Thorup: Őrülten és halálosan. Ford. Soós Anita. Budapest: Typotex, 2025. 396 oldal.

A kortárs skandináv irodalom, azaz elsősorban Norvégia, Dánia és Svédország írásműveinek jellemzőit elsőre egyszerű lenne pusztán sztereotípiák mentén leírni: gyakran a zord északi tájakra, hidegre, komor hangulatra és nem ritkán még komorabb (esetenként alkoholista, de legalábbis súlyos egzisztenciális válsággal vagy melankóliával küszködő) karakterekre, erős társadalomkritikára és minimalista prózanyelvre asszociálunk, mint az itt leggyakrabban használt irodalmi toposzokra és formákra. A térség irodalmának összességét természetesen nem lehet csak ezek mentén kategorizálni, mert a skandináv kortárs irodalom ennél sokkal sokszínűbb, mind műfaji, mind formai tekintetben, ennek ellenére a felsorolt elemek közül néhány mégis megtalálható a dán Kirsten Thorup Őrülten és halálosan című művében. Minthogy a könyv a szerző első magyarul megjelent regénye, a hazai olvasók számára a neve még viszonylag ismeretlenül csenghet. Thorup a dániai Gelstedben született 1942-ben, az 1960-as évek óta tartó karrierje során egyaránt írt novelláskötetet és regényeket, illetve több irodalmi díjjal is büszkélkedhet: 2017-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját, amelyet előtte olyan szerzőknek is odaítéltek már, mint Per Petterson, vagy az irodalmi Nobel-díjas Jon Fosse. Regényeiben gyakran szerepeltet olyan karaktereket, akik valamilyen szempontból kívülállóak, illetve a nők helyzetével, a feléjük irányuló társadalmi elvárásokkal és a lázadásukkal is foglalkozott már.[1] Az Őrülten és halálosan című regényére is jellemző mind a női nézőpont, mind a kívülállóság ábrázolása, illetve az erős társadalomkritika, mindezeket pedig Thorup 1942 Münchenjének kontextusában egy olyan főszereplő szemszögén keresztül mutatja be, aki idegenként van jelen a náci Németországban.Emellett azt is vizsgálja, hogy a diktatúra milyen eszközökkel igyekszik tompítani a kritikus gondolkodást és vajon lehetséges-e azt a körülmények ellenére is megőrizni.

A regény főszereplője és egyben narrátora, Harriet egy dán háborús özvegy, aki férje, Gerhard halála után egy házaspárnál, Klausnál és Gudrunnál vendégeskedik néhány hónapig Münchenben. Gudrun szintén dán származású, Klaus pedig altábornagyi rangban szolgál a Luftwaffénál, amelynek oldalán harcolva Gerhard az életét vesztette a második szovjet–finn háborúban. Ebből a felállásból bontakozik ki a regény gerincét adó erkölcsi konfliktus: Harriet alapvetően egyik háborús fél mellett sem akar igazán elköteleződni, mert úgy gondolja, hogy mindkét oldalnak megvan a maga igazsága, ugyanakkor érzelmileg mégis ahhoz a közeghez kötődik jobban, amelyet a férje képviselt, még akkor is, ha nézeteivel nem tud teljes mértékben egyetérteni. „Háborúban nincs mind-mind, csak vagy-vagy létezik” (13. o.) – vallják Harriet dán ismerősei, a nő mégis azzal az elhatározással indul el Münchenbe, hogy pártatlan marad. Ez a pártatlanság azonban a történet végére egyfajta védekezési mechanizmussá is válik Harriet részéről, amellyel elkerülheti a szembenézést mindazokkal az embertelenségekkel, amelyek a regény folyamán feltárulnak előtte.

Thorup elsősorban az elit család mikrokörnyezetére, illetve ezzel egyidőben München háborús hétköznapjaira fókuszál, az Őrülten és halálosan egyik legnagyobb erénye pedig éppen a hétköznapi mozzanatok hiteles bemutatásában rejlik. Bepillantást nyerhetünk többek között abba, hogy milyen médiumokon keresztül közvetítették a pártpropaganda üzeneteit (a Néprádió műsoraitól a Völkischer Beobachter vagy az NS-Frauen Warte újságcikkein át a Wochenschau heti híradófilmjeiig), hogyan üzemelt egy tiszteket ellátó Luftwaffe-kórház, illetve milyen szerepet töltöttek be a nők a háborús erőfeszítésekben és általánosságban a korabeli német társadalomban.

Thorup szemmel láthatóan sok munkát fektetett a kutatásba, hogy aprólékos részletességgel mutathassa be mind a propaganda, mind a háború hatását a hátországban élők mindennapjaira, ezt a könyv végén a felhasznált irodalom hosszú listája is bizonyítja. A kutatás részeként, ahogyan a KULTernek adott interjújában is elhangzott, azokról az úgynevezett keleti munkásokról is gyűjtött információt Münchenben, akiket főként a Szovjetunió és Kelet-Európa területéről hurcoltak el Németországba, hogy ott dolgoztassák őket.[2] A könyvben a családnál dolgozó, fiatal ukrán lányok helyzete – akiket Gudrun megalázó módon mind csak Ludmillának nevez, ezzel megfosztva őket egyéniségüktől – felidézi Hannah Arendt az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében olvasható leírását a gonosz banalitásáról, amelyet korábban többek között Robert Merle a Mesterségem a halálban, illetve Jonathan Glazer az Érdekvédelmi terület című filmjében dolgozott fel. Ahogyan Eichmann azzal próbált védekezni a bíróságon, hogy tetteit csupán parancsra, kötelességből követte el,[3] úgy Thorup karakterei, főként Klaus és Gudrun is elhárítanak maguktól minden felelősséget, ha a lányokkal durván, embertelenül bánnak. „Ártatlan vagyok. Semmi közöm az iménti orgiához.” (184. o.) – mondja Gudrun, miután az egyik Ludmillának nevezett lányt a házukban tartott vacsoraparti során Klaus és vendégei megerőszakolják. Münchenben a brutális bánásmód a mindennapok része azokkal szemben, akiket az alacsonyabb rendű emberek közé sorolnak, vagy akiket a rendszer bármilyen értelemben veszélyesnek, esetleg nemkívánatosnak tart: a keleti munkásokat OST (németül Ostarbeiter) feliratú kitűzők viselésére kötelezik, hogy megbélyegezzék őket, a politikailag gyanús állampolgárok pedig állandó megfigyelés alatt állnak. A regény legmegrázóbb momentumaként Thorup azt is bemutatja, milyen sorsot szán a náci vezetés a fogyatékkal élő gyermekeknek, így többek között Klaus és Gudrun kislányának is, akit egy eutanáziaprogramot üzemeltető intézetben helyeztek el.

Harriet karakterének remekül ábrázolt komplexitását mutatja, hogy bár nem ért egyet az embereket alsóbb és felsőbb rendű kategóriákba soroló osztályzással és a keleti munkásokkal való bánásmóddal sem, mégis képtelen arra, hogy igazán szembenézzen a valósággal és feladja pártatlan pozícióját. „Nem tetszik, ahogy az embereket osztályozzák. Ráadásul még táblát is akasztanak rájuk, amikor kilépnek az utcára. Mint az állatok az állatkertben. De idelent ilyen törvények és szabályok vannak érvényben.” (92. o.) – Harriet felismeri ugyan, hogy ami körülötte történik, az embertelen, illetve időnként képes a kritikus gondolkodásra is, de a felismerésből ennek ellenére a regény végéig sem következik önreflexió vagy egyértelműbb állásfoglalás. Ilyen értelemben a könyv nem egy fejlődésregény, hanem sokkal inkább az elfojtás mechanizmusának története, amelyet a szerző a rendkívül fullasztó atmoszférájú narráción keresztül is jól érzékeltet: a külön fejezetekre nem tagolt szövegfolyam pontosan leképezi a főszereplő lelkiállapotát, amelyben nincs idő vagy tér arra, hogy megálljon és reflektáljon a történésekre.

Harriet és az érzelmileg labilisabb, de meggyőződéses náci Gudrun között érezhetően vannak ellentétek a világnézetüket tekintve, és pont ezek a konfliktusok domborítják ki legjobban a szerző által felvázolt morális kérdéseket és a karakterek összetettségét is. A fontosabb mellékkarakterek azonban megmaradnak a sematikus archetípusok szintjén, és emiatt Harriet velük folytatott beszélgetései is jóval kevésbé érdekesek.

Habár Thorup kutatómunkája a korszakról annak hiteles bemutatása érdekében egyértelműen pozitívként értékelhető, néha mégis érezhetően elvész a részletekben. A regényben például számtalan náci szervezetet említ, (a Hitlerjugendtől a Winterhilswerkig) ezek közül azonban csak kevésnek jut lényegesebb funkció a történetben, legtöbbször inkább kissé a levegőben lógnak. Néhány helyen a rendszerrel szembeni ellenállás lehetőségét is felvillantja, például az Edelweiss kalózok nevű ifjúsági formáción keresztül, de ez is ugyanúgy funkció nélküli információ marad, mert sem a cselekményt nem viszi előre, sem a főszereplő, sem más szereplők világlátására nincs hatással, megmarad a szerző által ábrázolni kívánt szélesebb társadalmi tabló egy kis részletének.

A rengeteg részlet mellett a hétköznapi események (mint például a házban zajló háztartási rutintevékenységek vagy az élelmiszer beszerzésének nehézségei) ismétlődése miatt a cselekmény körülbelül a könyv háromnegyedénél már meglehetősen monotonná válik. Ez egyrészt abból adódik, hogy a szereplők mindennapjai többnyire nagyon szűk térben zajlanak, másrészt pedig a rutin az egyik eszköze arra, hogy ne kelljen szembenéznie a körülötte zajló morális és háborús válsággal. Ennek ellenére a banális jelenetek folytonos ismétlődése fárasztó, mert egy időre teljesen lemerevíti és körkörössé teszi a cselekményt.

Mindez azonban nem tompítja a regény képességét arra, hogy (a karakterek többségével ellentétben) az olvasót önreflexióra kényszerítse azzal kapcsolatban, mit kezd a saját vakságaival, önfelmentő narratíváival, feltéve, hogy egyáltalán felismeri őket. Thorup nem kínál megnyugtató, kész válaszokat a felvetett problémákra, de nem is ítélkezik a szereplői fölött, megelégszik azzal, hogy bemutassa, hogyan választják inkább az elfojtást és a kompromisszumokat annak érdekében, hogy ne kelljen szembenézniük a valósággal. Ugyanakkor Harriet példáján keresztül levonható az a következtetés, hogy bár a diktatórikus körülmények megnehezíthetik vagy megpróbálhatják ellehetetleníteni a kritikus gondolkodást, a függetlenség és az autonómia megőrzése végső soron mindenkinek a saját döntésein múlik.

Gecse Zsófia

Források

Arendt, Hanna: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Ford. Mesés Péter. Budapest: Osiris, 2000.

Orbán Krisztina: „Az írásaim a női nézőpontot tükrözik”. Interjú Kirsten Thorup írónővel. KULTer, 2018. https://www.kulter.hu/2018/01/az-irasaim-a-noi-nezopontot-tukrozik/

Orbán Krisztina: Az irodalom mindenhova be tud hatolni. Interjú Kirsten Thorup dán íróval. KULTer, 2025. https://www.kulter.hu/2025/04/kirsten-thorup-interju/

[1] Orbán: „Az írásaim a női nézőpontot tükrözik”…
[2] Orbán: Az irodalom mindenhova be tud hatolni…
[3] Arendt: Eichmann Jeruzsálemben…