First price | Háziasszony

– A kedvencedet főzöm vacsorára.

– Mondtam, hogy ne törd magad. Vendég vagy, hadd főzzek én neked. Valami      helyit. ––– Rénszarvas ragut vagy báránybordát.

– Hihetetlen, hogy milyen drága itt minden.

– Mondtam, majd én fizetek.

– Nem kell, van pénzem. Meg apánk is beszállt a költségekbe.

– Felfogta, hogy idejössz?

– Úgy tűnt. Az ő ötlete volt.

–Mi? Hogy meglátogass?

– Dehogyis. Megkért, hogy főzzem meg a kedvencedet. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy be tudjuk szerezni a szükséges alapanyagokat, de megígértem, hogy megpróbálom. Muszáj volt megígérnem, kezdte magát túlságosan belelovallni. Halpult?

– Van valahol?

– Arra.

– First price?

– Márkanév, olcsóbb termékek.

– Ez? Olcsó? Mindegy, jó lesz. Kicserélem a többit is. Annyit azért       nem keresek, hogy mindenből a legdrágábbat vegyem meg.

– Hadd szálljak be, itt leszel még hat napig, bőven lesz alkalmad elkölteni a pénzed.

– Igyekezzünk,     tudod, hogy legalább két óra, amíg elkészül.

Eljöhetett volna ő is. Tanulhatott volna még, senki nem mondta neki, hogy menjen férjhez, szüljön gyerekeket, dolgozzon reggeltől estig, gondoskodjon az apjukról, ragadjon bele, rendelődjön alá. Milyen kedvenc étel? Fogalma sincs róla, hogy mi a kedvenc étele, akkor a nővére mégis honnan tudná? Mindennek megvan az ára. Persze szeret úgy tenni, mintha nem. Mintha nem lett volna választása. Mihez kezd vele még hat napon keresztül?

– Gyere, elkészült a vacsora. Tessék, ülj le. Na? Jó lett? Ízlik? Most miért bőgsz?

First price

Háziasszony | 42×30 cm, papírkollázs (2021)

Polske kvinnen | Belső táj

„Gyalogolok a házak között, nézem az utcanévtáblát, ideje lenne megjegyezni, hogy hol lakom. Néhány fiú hokiütővel focilabdát kerget az úttest közepén, egy focikapuba próbálják beütni. Hei, hei! Hvem er du?, kiabálják, ahogy elhaladok mellettük. Az erdő mellett sétálok tovább, egy bicikliúton. Hatalmas fenyők, mohaszőnyeg, szitáló köd, a távolban egy templom és egy benzinkút.  Sötét ösvény kanyarodik az erdőbe, egy pillanatig eljátszom a gondolattal, behatolni az ismeretlenbe, lábnyomokat keresni a sárban, elhullott agancsokra, reccsenő gallyakra lépni. Egy pillanatra elfog a félelem, maradok inkább az úton, mára legyen elég ennyi. Elmegyek a templomig meg vissza, magamban motyogok, kirke, jeg skal gå på kirke. Errefelé nincsen bolt, csak egy óvoda, és egy gazdaság. Nincsen kocsma, nem tudom, hogy merre van a központ, ha egyáltalán van ilyen. Azt hiszem egy faluban élek, de legalábbis egy településen, aminek saját neve van, és tíz kilométerre van egy helytől, amiről biztosan tudom, hogy város. […]

Az ablakokban mécsesek világítanak, függöny nincs, égősorok, kívül-belül fehér házak. Három óra van, lassan besötétedik, jobb lesz, ha hazaindulok. Az utcánkban, Nordre Kongsvei, van egy barna kőház is, de nem igazán illik a képbe. Épp egy autó parkol le előtte, csapódik a kocsiajtó, ingerült férj, csoszogó feleség, és egy gyerek. A felnőttek eltűnnek a kőfalak mögött, a gyerek  marad, megáll és a házunkat nézi. A házunk kicsi és fehér, a kőházzal szemben, az erdő szélén van. A házinéni koszorút akasztott a bejárati ajtóra, bemegyek és bezárom. Nézem az ablakból a napnyugtát, felhők úsznak a fák felett, a szántóföld sarában keréknyomok és egy focikapu. Mögöttem a tévé, egy szakállas férfi arca tükröződik az üvegben, mozog a szája a kidüllesztett szemgolyója alatt, nem hallok semmit, fogalmam sincs, hogy mit beszél, mert lenémítottam, az orra előtt elhúz egy varjú és leszáll a szántóföldre.”

Polske kvinnen | Jelenkor Online 2016/1 

Belső táj | 42×30 cm, papírkollázs (2021)

Montebello | Fehér éjszaka

„Biztosan elaludt. Nem lenne csoda ebben az időben. Lassan dél, de mintha még mindig nem kelt volna fel a nap. A nyarakat szereti. A véget nem érő világosságot, a hajnali sétákat a kikötőben, a sós víz, a kávé és a fahéjas csiga illatát, a szigeteket a horizonton. Persze ez sem pont az, inkább csak egy hűvösebb, praktikusabb, semlegesebb változata annak a lagúnának, kijózanítóan éles fényekkel. Jól sejtettem, alszik. Hogy fér el azon a szófán egy ekkora ember? A magassága. Talán az tetszett meg benne. Száznyolcvanhét centiméter, jókötésű, elegáns, külföldi, átutazóban. – Just exploring Østblokken, the Eastern Bloc. Augusztus vége volt, az arcukba nyomta a hőséget az aszfalt, halmokban állt a kukorica a standokon. Túl izgatott volt ahhoz, hogy megsértődjön. Csak egy pár hónappal korábban kezdett angolul tanulni, és máris lehetősége nyílt használnia a nyelvet. – This is not the Eastern block anymore. – Oh, isn’t it? – Már vagy tíz éve nem. Ten years. Tapintatosan mosolygott. Tapintatosan, vagy közömbösen, a mai napig nem tudja megállapítani. Bár akkoriban mindegy volt. Sikerült kizökkentenie szögletes betonéletéből, kicsalogatnia a művház fullasztó irodájából, friss tengeri levegőt ígért, házat, valódi szabadságot, és a mai napig nem is sejti, hogy végül a montebelloi ház miatt mondott igent. Montebello. Nem, nem a lagúnában, hanem fent, északon, egy kerület neve csupán. Montebello. Az út, ami felforgatott, összekuszált benne mindent, most folytatódhat tovább, bár az ellenkező irányba, de remélve, hogy talán mégis létrejöhet egyfajta folytonosság aközött, aki három hónappal korábban még a jesoloi lido napernyője alatt könnyezett, és aki néhány héttel később már a montebelloi ház ablakából nézte a szürkéskék vízen sikló vitorlásokat. Egy azonban biztos volt, hogy nem ragadt bele, nem volt többé bezárva, kiszabadult, elment, vissza se nagyon nézett.”

Montebello | Jelenkor 2021/2

Fehér éjszaka | 42×30 cm, papírkollázs (2021)

Jönni-menni | Őszi napforduló

„Bár sokáig úgy tűnt, hogy nem fog sikerülni, végül időben beértem a munkahelyemre. Semmi különös nem történt, vulkánt készítettünk só-liszt gyurmából, vörös ételfestékből és szódabikarbónából, megtárgyaltuk a részeit, magma, kürtő, kráter, láva, hamu, aztán megcsodáltuk az erupciót. Ebédszünetben szóba elegyedett velem egy kolléga, akit még soha nem láttam azelőtt. Az ebédem érdekelte, hogy ez valami ázsiai-e, és hogy én főztem-e. „ Jól néz ki. Múltkor voltam én is az új rámen helyen. Jó-jó, de nekem kicsit túl sós. A szusi jobban bejön. Tudtad, hogy a lazacos innen származik? Az ötlet, a nyolcvanas évekből.” Meg ilyenek, aztán a konyhafelújításáról kezdett mesélni, arról hogy mekkora nyűg, mert kevés a jó szakember, ráadásul az igazán jók meg nem is mindig értik, hogy mit akar, és ezért fordítóprogrammal kell elmagyaráznia, hogy milyen csaptest, meg milyen szabályozó kar illene a matt fehér fózolt metrócsempéhez. Itt aztán elveszítettem az érdeklődésemet, és legközelebb akkor nyertem vissza, amikor a buszmegállóban ácsorogva megpillantottam a sztratoszférát. Először azt hittem, hogy az északi fény, de a gyöngyház csillogása  eltért attól, amit eddig a képeken láttam. Poláris sztratoszférikus felhő. Gyönyörű volt. És mint megtudtam pusztító.”

Jönni-menni | KULTer 2021/7

Őszi napforduló | 42×30 cm, papírkollázs (2021)

Párhuzamosok a végtelenben | Finnmark

„Három falun keresztül visz az út az osztrák határig, az elsőt még úgy-ahogy ismerem, jártam ott osztálytársaknál, látogatóban, a távolabb esőkhöz már nincs sok közöm. Ez a szabadság. A 8708-as számú mellékút bal oldalán házak, jobbra szántóföld. Kétablakos kockák, romos melléképületek, mediterrán tetőcserép, drótkerítés, harapós kutya. Ez az otthon. Két hónap múlva egy másik városba költözöm, egyetemre megyek, talán az utolsó nyaram itthon. Tekerek, tekrek, a tarkómról a fejtetőmre kúsznak a napsugarak, az emelkedőhöz érve már állva taposom a pedált. Falucímer, viszontlátásra! Fűillat, szénaillat, lótrágya, kerülgetem a kátyúkat, amíg a következő falu határában egy sima aszfaltszakaszhoz nem érek, csípőmagasságban kinyújtom a lábamat, előredőlök, a mellkasommal a kormányra simulok, a langyos légáram letörli az izzadságot a homlokomról. Ebben a templomban is jártam egyszer, kórusfellépés, jó emlék, szekérkerék egy ház falán, székelykapu. Elköltözöm, elmegyek, tanulni fogok nyelveket, dolgokat, amiket csak félig-meddig értek, mert mindig csak részben érkezem meg, akárhová is megyek mostantól.

*

Nyár végén a keresetem egy részét anyámnak adom, bár úgysem fogadja el. Majd veszek neki valamit, egy új telefont, vagy egy laptopot. Eldugom a szobájában, és felhívom, amikor már nem lakom itt, hogy Mẹ, az ágyad alatt az a doboz, a tiéd, mindent köszönök. Tanulhatnám kicsit a nyelvet, de nincs igazán időm rá. Szia, diák vagyok, nem beszélek magyarul. Egyelőre ennyi. A lakások, amiket múltkor nézegettem, nem voltak rosszak. Persze egyik-másik elég lehangoló, de ha a konyha és a fürdőszoba rendben van, a többi nem olyan lényeges. Egy park melletti másfélszobás, az egyetemtől tíz percre, az tetszett eddig a legjobban. A főnököm szerint posztszovjet ország, bármit is jelentsen ez, ha egyáltalán tényleg így van. Rendes fickó, de nem az a fajta, aki a nyaralások előtt utánanéz a helyi történelemnek, szokásoknak. Nem mintha én ez alapján választottam volna egyetemet.

A fotók a brossúrában, a színek, a város hangulata, és a mérete tetszett meg.

Nagy utat tettem meg, jó lesz megállni egy időre.”

Párhuzamosok a végtelenben | Jelenkor online (2021/5)

Finnmark | 42×30 cm, papírkollázs (2021)

Imposztor | Önarckép

„Az ebédszünetek a legnehezebbek és legkockázatosabbak. Azokon a napokon, amikor ráveszem magam, hogy lemenjek a közös étkezőbe, és leüljek a közös asztalhoz, tudom, hogy résen kell lennem. Ha valaki nagy ritkán feltesz egy kérdést, ami igazán, tényleg csak nekem szól, olyankor pontosan tudom, hogyan kell megválaszolnom. Például, hogy mivel foglalkoztam, mielőtt ideköltöztem, vagy hogy hol él a családom, esetleg, hogy mit lehet csinálni Budapesten. Tudom, tudom, tudom. A kijelentésnek álcázott kérdésekkel azonban könnyedén sarokba lehet szorítani. Az a vélt vagy valós elvárás, miszerint azon melegében véleményt kellene alkotnom valamelyik esti tévéműsor előző napi epizódjáról, kifejezni mély együttérzésem egy konyha felújításával járó stressz miatt, netán választani, hogy melyik feltét ízletesebb a kétszersült kenyéren, legjobb esetben is minimum összezavar. Amíg pedig azon vacillálok, vajon elég-e egy bólintás, hogy vettem, vagy tényleg meg kellene fogalmaznom egy kimerítő, több mondatból álló frappáns véleményt, addig pont eltelik annyi idő, hogy végül semmit sem mondok, talán még csak nem is hümmögök, s a várakozó tekintetek tompán tovasiklanak. Most biztos, hogy lebuktam – gondolom ilyenkor. Holnap majd behív a főnök, és közli, hogy az általam helyettesített személy felépült, így nincs már szükség a munkámra. Kezet rázunk, mosolyogva minden jót kívánunk, ahogy ez itt szokás, majd soha többé nem találkozunk, és nem beszélünk egymással. Ám semmi ilyesmi nem történik. Sem másnap, sem harmadnap. Ami azt illeti, néhány hét múlva visszahallom az egyik kollégámtól, hogy többen is jelezték, mennyire elégedettek a munkámmal. Miközben hallgatom, félszegen mosolygok, mintha semmi közöm nem lenne ehhez a véleményhez, ha egyáltalán igaz, és ha egyáltalán tényleg jól értem. Majd megy tovább minden, a szokásos menetrendben.

Májusra, hála a gyakoribb napsütésnek, teljesen eltűnnek a kezemről a sebek és a repedések. Még szükség van időnként egy könnyű kabátra, vagy egy kardigánra, de már lényegesen könnyebben veszem a levegőt. Az arcom eredeti színe is visszatér, nincs szükség annyi festékre.

S még mindig nem sejt senki semmit.”

Imposztor | Jelenkor Online 2020/1

Önarckép | 18×25 cm, tojástempera, fa, (2011)

Part ellenfényben | Bölcsőde-Kiindulási pontok

– A történetem érdekli, nem igaz? Márpedig ha tetszik, ha nem, az tulajdonképpen innen indult. A sziget előtti három év: tündérmese. Talán meg sem történt. Persze, ha nem muszáj, inkább nem jövök ide.

Háromévesen egy szigeten az anyáddal, és több száz másik nővel. Az én lányom most négy. Mit csinálnék vele egy szigeten, hónapokig? Egész nap dolgoztatnak, ő rajtam lóg, esetleg szaladgál a parton, vagy a ciszterci kolostorromok között, felmászik a falakra, ugrál, egyikről a másikra, megcsúszik a nedves köveken, leesik, kitöri a bokáját, vagy a nyakát. Nem vagyok normális. Emma most óvodában van, éppen ebédelnek, zabkását kókuszpehellyel és juharsziruppal. Már csak egy pár óra, és mennem is kell érte. Jobb, ha folytatom.

– Hogyan éltek azelőtt?

– Azt csak az anyám és a nagyanyám elmesélése alapján tudom összerakni. Talán saját emlékeim is vannak, de tudja hogy van ez. Gyerekként annyiszor hall egy történetet, hogy egy idő után már nem tudja szétválasztani az emlékeket a hallottaktól. Szóval boldogan. Otthon születtem, szegények voltunk, de nem emlékszem rá, hogy igazán nélkülöztünk volna. Persze háború volt. Megszállás. Hárman laktunk egy kis lakásban, az anyám, a nagyanyám és én. Volt egy nagybácsim, ő segített időnként, beszerezte az élelmiszert, fát a fűtéshez, megszerelte, amit kellett. Apámat hamar északra vezényelték, körülbelül egyéves lehettem. Azután már csak kétszer tűnt fel, egyszer karácsonykor, másodszor pedig amikor hazavezényelték.

– Volt alkalmuk elbúcsúzni egymástól?

– Igen, de ezt is csak anyámtól tudom, én arra a találkozásra egyáltalán nem emlékszem. Persze akkor ideiglenesnek hitték, bíztak benne, hogy pár év után egyesülhet a család. Legalábbis anyám így mesélte. Értelmes asszony volt. Sok hozzám hasonlóval beszélgettem az utóbbi időben. A legtöbbjük anyja hallgatott, mint a sír, soha egy szó el nem hangozhatott arról, ami volt. Megtalált fényképekről, elszólásokból, családi vitákból kellett kihámozniuk, hogy kik is ők valójában. Aztán persze egy idő után a fejükhöz vágták az igazságot. Szomszédok, tanárok, osztálytársak.

Sokszor olvastam már, hogy a gyerekek gonoszak. Vajon Emma is az? És Pål, aki a minap fellökte őt az óvodaudvaron? Jött haza, büszkén, hogy mama képzeld, ma sírtam az oviban. Sírtál? Miért sírtál kicsikém? Mert Pål fellökött.

Emma szinte soha nem sír. Legfeljebb ha kimerült, éhes, vagy a kettő egyszerre. Mondjuk ha bedugul a forgalom, és későn érünk haza, épp hogy beesünk az ajtón, lerúgjuk a sáros cipőnket, kezet mosunk, elterülünk a padlón, mert a fáradtságtól a kanapéig sem bírjuk elvonszolni magunkat, de nekem már vacsorát kell főznöm. Le kell fejtenem magamról a ragacsos kezeket, azt mondani, hogy nem, most nem, Emmának várni kell, Emma ügyes kislány, addig játszik valamivel, amíg a mama főz. Olyankor sírni kezd, bár inkább nyafog, de ő sírásnak hívja, mama sírok, és a lábamon csimpaszkodik, amíg én hagymát pucolok. Talán Pål is ugyanígy nyafog otthon, csimpaszkodik az anyja lábán, kérdezget, mint Emma, hogy mama, hogy kerültem a hasadba, és hogy jöttem ki onnan, az anyja pedig válaszol, legjobb tudása szerint, vagy nem, mert a hagymapucolás miatt épp semmit nem lát a könnyektől, és marja a szemét a feloldódó szemfesték, ezért odébbtolja a kisfiút, nem erősen, csak éppen annyira, hogy végre elérje a papírtörlőt, hogy megtörölhesse a szemét.

– Az én anyámba legalább szorult annyi bölcsesség, hogy nem titkolózott. Amikor először hallottam a tyskerkerhore megszólítást már iskolás voltam. Így hívtak minket, lánygyerekeket, az anyáink után. Rohantam haza a nap végeztével, magyarázatot követelve, hogy mégis mit jelent ez a szó. Soha nem hallottam még azelőtt. Anyám akkor fogott, leültetetett, és elmagyarázta, hogy nem az számít, hogy az ember honnan jön, és az, hogy én ki vagyok, nem azon múlik, hogy kik a szüleim, hanem azon, hogy mit teszek, meg mit nem teszek az életben.

Akkor, ott megértettem, hogy tulajdonképpen a véremmel van a baj.

Kikötött a komp, az interjút a parton folytattuk.

Kell egy kávé. Meg a telefontöltő. Kétórányi hanganyag, nem hiszem, hogy ma képes leszek visszahallgatni az egészet. Talán majd éjjel befejezem. Szóval, kikötött a komp, elsétáltunk a vitorláshajók mellett a kiállítótérig. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy mi volt ott annak idején. Tudom, mert utánanéztem. Fegyverraktár, ma kiállítótér.

Part ellenfényben

Bölcsőde-Kiindulási pontok | 60x60x5 cm, 100 db kerámia figura (2020)

Anne himmelfart

Tizenhat év, három hónap, két hét és öt nap. Ennyi jutott nekik, ezzel kell beérnie. Valahol mindig is sejtette, hogy a szerencséje nem tarthat örökké, hogy valamelyik döntése végül tragédiához vezet. Képzeletében azonban ő volt az áldozat: balesetet szenvedett, rákos lett vagy lebénult. Alapvető rettegések, idáig terjedt a fantáziája. Gyakorlott búcsúztató a lelkész, egy ideig elhiteti vele, hogy mindez Isten kezében volt, van és lesz. Ül, hallgatja, és egy pillanatra tényleg úgy gondolja, hogy a halál nem tragédia, meghalni normális, élni viszont ajándék, mert az élet a nemlét extrája. Amen. Az emberek felállnak, lassan elindulnak kifelé a templomból. A padról a férje húzza fel, bírd még egy kicsit, mondja, térdet hajtanak az oltár előtt, a márványpadlón koszorúk, a koszorúkon üzenetek. Körbeállják a koporsót, valaki szól, hogy középen fogja meg, mert oda nem nehezedik akkora súly. Előtte és mögötte kollégák, családtagok, és Zakhar lehajtott feje, amint megemeli a ládát.

Halk sírás, sötétszürke sziklák, és nedves fű szegélyezi a temetőbe vezető utat. Valaki a távolban felnevet. Óvatosan menetelnek, a földbe levert, ingatag falépcsőn, a dombon felfelé alattomosan kúszik orrába a közeli fenyőerdő illata. Lehetnél nehezebb, kemény és rideg, mint a temetőt övező hegyek, hogy apró darabokra törne, aki át akarna rajtad hajtani. Lepattanna rólad a szilánk, nem lenne súly, ami összenyomna, nem tennének hideg sírgödörbe, és nem szórnának rád fekete földet. Békesség nektek mindenhol! Zakhar karja a karjába fonódik, mindjárt vége, mondja, szemgödre túlcsordult meder, helyette is ő sír, így volt ez mindig.

„Részvétem! Őszinte részvétünk! Fogadd őszinte, szinte őszinte, részvétünk az egész családnak!” Összemosódott minden, ismerős lett az ismeretlen, és idegen a barát, könnyezve nézi, de nem érti, a kezét szorítják, de nem tudják, hogy fenyőfák sötét árnyéka vetül a kotovszki lakótelepre. Mint a koporsóra hulló föld, mostanra fekete lett minden álma, önző és értelmetlen hajhászása egy örökre eltemetett életnek.

Soha nem élt még ilyen gyönyörű helyen, mint ez. A víz, a sziklák, a fenyves, a véget nem érő fehér éjszakák, és a lánya sírja egy fjordra néző temetőben.

Innentől kezdve ez az ő élete.

Anne himmelfart | Jelenkor Online 2016/10

Anne himmelfart | 55x33cm, olaj, vászon (2020)

Felszín alatti áramlatok | Goldman és Gloomy mountain

A tömeg mögül lestelek. Szép voltál. Borostás, őszülő, szép. A koporsót a családtagok cipelték a templomtól a sírgödörig. Még soha nem láttam ilyet, nálunk ez a gyászhuszárok dolga volt. Közelebb húzódtam a tömeghez, szúrta az orromat a frissen lerakott fenyőkéreg illata.

Jókedélyű férfi, kedves nő. Így jellemezted őket még a vonaton. Legalábbis húsz évvel korábban még ilyenek voltak, aztán családjuk lett, te pedig a határ másik oldalára költöztél, ezért megszakadt a kapcsolat közöttetek. Lehet, hogy meg sem ismernek már, folytattad nevetve, miközben a vonatunk egy alagúton húzott keresztül. Annyi baj legyen.

Kondolerer, mondtam, igyekeztem tisztán ejteni, mégis hamisan csengett. Nem emlékszem hogy kerültem a részvétnyilvánítók sorába, talán a tömeg vitt oda, vagy magamtól mentem. Csak az érintésre eszméltem, az anya meleg kezére a tenyeremben. Takk, a nyelv lecsúszott a fogmederről a szájpadlásra, leleplezett idegenség, az anyanyelv diadala. Reméltem, hogy nem veszel észre, talán már el is indultál vissza a kávézó felé, fellélegezve, hogy letudtad a kötelességed, némi támaszt nyújtottál a szenvedésben, s ezzel előre megfizettél a nap hátralévő részéért. Álltam, kéz a kézben ezzel a fájdalma mögül rám mosolygó ismeretlennel, csak egy idegen volt ő is, esetlen, alkalmazkodó, hozzáedződő, pont, mint én. Egy idegen, akit a mellkasomat elöntő melegséggel éppen megloptam a gyászában. Kínomban a nyomodba eredtem. A vizes kőlépcsőről még láttam, ahogy férjével meredten állnak a kivájt földdarab mellett, a férfi bénultságából egy pillanatra megébredve a felesége vállára tette a karját, majd a körvonalak lassan elkenődtek a ködben. Egyedül maradtam, a hideg fémkorlátba kapaszkodva próbáltam elkerülni az esést.

Sétáltam egyet, mondtam a kávézóhoz érve, hosszasan vizslattad az arcomat, aztán váratlanul kézen fogtál. Az enyémbe fűzted a nyirkos ujjaidat, hova tűnt az óvatosságod? Vezettél, húztál a vendégház felé, türelmetlenül doboltál a pulton, amíg a recepciós rögzítette a bejelentkezést, a kulcsot a zárba döfted, feltépted az ajtót, berántottál a szobába, neki a falnak, le az ágyra. Csak a leplezetlen testek viszonyrendszerében világosak a szerepek, ilyenkor tudom igazán, hogy ki vagyok, és hogy mit kell tennem. A fülledtség, a lecsapódó pára, a hőségtől vibráló levegő az én közegem, a csontjaim itt végre átmelegszenek, az izmaim felpuhulnak.

Vízzel kínálsz, hideg csapvízzel, függetlenül attól, hogy épp hol vagyunk. Szokásoddá vált az évek alatt, s ahogy iszunk, úgy a kortyok között liheged, hogy nem szabadna, nincs ez így rendben, mégis hova vezet ez az egész. Csak amikor a légzésed visszatér a megszokott ritmusába, akkor közelítesz újra. Még van néhány óra vacsoráig, sétáljunk le a partra. Némán felöltözünk, falat emel közénk az elviselhetetlen csend.

Felkészülök rá. Állunk a fekete köveken, és én készülök kimondani. Látod, milyen sima a víztükör? Nem felelsz. Nézd, szinte mozdulatlan! A duzzadó tenger a távoli sziklafalak szűkületeibe préselődik. Átkarolnál, ha megkérnélek? Melegen tartanál még erre a rövid időre? Már örvények kavarognak a felszín alatt, egyre kiszámíthatatlanabb az áramlás.

Reggelre törmelékgátat építettek a partra kifutó hullámok.

Felszín alatti áramlatok

Goldman és Gloomy mountain | 30×21 cm, papírkollázs (2018)

Ikke lenger | Norvég takaró

A Fenyőgomba utcába érve végre meglátta a négylakásos társasházat és az Eladó feliratot. Az emeletre vezető lépcsőn mécsesek égtek, a bejárat mellett várakozó nő már nyújtotta is felé a kezét, miközben lassan felemelkedett a báránybőrrel letakart padról. Akkor talán kezdjük is, javasolta, a cipő maradhat. A folyosóról nyíló első helyiség egy mosókonyha. Kicsi ugyan, mondta az ingatlanügynök, de egy mosógép és egy szárítógép elfér benne, illetve itt van még egy központi porszívó is. A folyosón továbbhaladva két hálószobát találunk, amik közül a kisebbiket a tulajdonos használja, a nagyobbik pedig gyerekszobaként funkcionál, bár ha engem kérdez, én a fordított megoldást választottam volna.

Egy ilyen jól elhelyezett megjegyzés, és már azon gondolkodott, hogy ő vajon melyik szobát választaná maguknak, és melyiket a lányuknak. Hogy mit is kezdene mindezzel a hellyel, miután jelenleg hárman aludtak egy, a kisebbikkel nagyjából azonos méretűben. Nyolc éve eleinte ketten, majd hárman ugyanabban a hálószobában, s habár volt egy kis konyhával egybenyíló nappalijuk is, a lányuknál a külön alvás említésére fellépő rémálmok és időszakos ágybavizelések miatt végül közös hálószobában maradtak. A férje nem bánta, így hát ő sem. Íme, a nappali, folytatta tovább a lakás bemutatását az ingatlanügynök. Amint látja, elegendő hely van szekrénysornak, tálalónak, kanapénak, televíziónak, esetleg egy nagyobb ebédlőasztalnak is, amennyiben vacsoravendégeket fogadnának. A kilátás pedig magáért beszél. Az erkély a ház homlokzatával együtt idén nyáron lett lefestve, ami kissé megterhelte a közös költséget, de ez talán nem probléma. S ezzel a tökéletesen kiszámított átvezetéssel meginvitálta a tulaj krémszínű kanapéjára, hogy mielőtt tovább folytatnák útjukat az emeletre, beszéljenek egy kicsit az anyagi helyzetükről. Jó volt végre leülni. Már a nappaliba érve szédülni kezdett az elé táruló tér nagyságától, ami az erkélyre kilépve csak fokozódott.

            A megérkezésük utáni első év végén elutaztak egy hétvégére, a nyugati partra, a Prédikálószék elnevezésű sziklához. Ünnepeltek. Férje egy hosszadalmas betanítási időszak után végre munkát kapott. Ott, a tengerszint feletti hatszáz méteren, a sötétszürke víz fölé benyúló kőtömegen kerítette hatalmába először. Leegyszerűsítve szédülésnek nevezte, bár inkább az alatta elterülő térnek egyfajta meglazulása majd szétcsúszása volt ez, ahol őt, mint tehetetlen tömeget húzni kezdte maga felé a mélység. Orvoshoz a második alkalom után fordult. Egy, a házassági anyakönyvi kivonatukat hitelesítő pecsétért igyekezett éppen a nagykövetségre, a hosszú sétálóutca aznap szokatlanul kihalt volt. A királyi palota előtti parkba érve aztán már kénytelen volt megérinteni egy-egy fát, hogy testének a térhez viszonyított helyzetét valahogy egyértelműsíteni tudja. Az orvos tartózkodott tőle, hogy bármilyen címkével is ellássa ezt a két, valóban az átlagostól kissé eltérő élményt, a vérnyomása és a véreredménye alapján ugyanis minden a legnagyobb rendben volt. Azt azonban hozzátette, hogy bizonyos környezeti tényezők szélsőséges változása okozhat ilyesfajta tapasztalatot, és tekintve, hogy ő nem egészen egy évvel azelőttig egy ennél lényegesen sűrűbben lakott országban élt, könnyen előfordulhat, hogy egész egyszerűen a szervezete, ha csupán átmenetileg is, de összezavarodott az itteni tágasságtól, és az emberek hiányától.

Ikke lenger | Élet és Irodalom LXV. évfolyam, 41. szám (2021)

Norvég takaró | 290 x180 cm, színezett gyapjú, növények, timsó, vas szulfát, cárna (2020)

Ikke lenger | Lágy tüskék

Kinézett a nappali széles, középen felnyíló ablakán, amitől újra hatalmába kerítette a szédülés. Ha tehetné, ha a keretek engednék, akkor onnan kezdené a történetét, ahonnan az valójában indult, az Eufrátesz partjáról. Ha ez a nő a barátja lenne, vagy csak egy kicsit közelebbi ismerőse, aki némi érdeklődést mutat, akkor először is elmondaná neki, hogyan ismerte meg a férjét, mert az ő életében valójában az a találkozás hozta meg a fordulópontot. Mesélne a régiségkereskedőről, akinél kislánykora óta vásárolták az edényeiket, és aki egy nap látogatást kért az apjától. Mesélne a kertjükben termő szőlő és gránátalma ízéről, amit az anyja egy nála vásárolt tálcán szolgált fel, amikor a régiségkereskedő és a fia vendégségbe érkezett hozzájuk. Mindenki izgatott volt, ő leginkább, hiszen nagyjából születése óta ismerte Ayant, de a fiú még soha nem járt a szülei házában. A két apa meglepően hamar megegyezett a mahr nagyságát illetően, és mindketten egyetértettek abban, hogy a jelenlegi állapotok között legjobb lesz minél hamarabb megtartani az esküvőt. Apjának nem kellett megkérdeznie, hogy akar-e Ayan felesége lenni. Baba pontosan tudta, hogy senki más felesége nem akarna lenni. És ha ez a nő itt, ennek a kertvárosi nappalinak a gyapjúpléddel letakart karosszékébe süppedve további érdeklődést mutatna, akkor talán még azt is elmesélné, hogy az eddig elhangzott történet szereplői és helyszínei, így az anyja, az apja, az apósa, a régiségkereskedés, a házuk, a kertjük, a kertjükben termő szőlő és gránátalma már nincs többé. Csak Ayan maradt és ő. És talán itt meg is állna a történetmesélésben, mert hogyan is lehet beszélni arról, ami nincs? El lehet mondani, hogy volt, és hogy amikor még volt, akkor hol volt és milyen volt, mind múlt időben, majd a végére oda lehet tenni, hogy ikke lenger, hogy többé már nem.

Ikke lenger | Élet és Irodalom LXV. évfolyam, 41. szám (2021)

Lágy tüskék | 18x10x16 cm, juh gyapjú, tüskék (2019)

Norvég takaró (videó)