Roy Jacobsen: A láthatatlanok, Fehér tenger és A Rigel szeme.
Ford. Papp Vera-Ágnes. Budapest: Scolar, 2018.; 2020.; 2023.

Csak bámulunk, hogyan szippant magába az észak-norvégiai Helgeland szigetvilágában rejtve élő kis közösség évszázados és több ezer kilométeres távolságban zajló élete. Mitől izgalmas ma a pehelyrécetoll-tisztítás, tőkehalszárítás, kikötőácsolás és mindenekelőtt az olykor apokaliptikus időjárási körülmények közötti létért folytatott küzdelem? Mindenesetre a Roy Jacobsen által teremtett erős, öntudatos és vonzó nőnek, Ingridnek – akivel együtt utazunk át Norvégia múlt századi történelmén – biztosan köze van hozzá.

Jacobsen regényei az író képzeletéből született Barrøy szigetéről indulnak és oda is térnek vissza, ahol az első könyv után már minden ösvényt és berkenyefát csukott szemmel ismerünk. Az újabb és újabb kötetek – melyekből norvégul négy, magyarra fordítva pedig három jelent meg eddig – mégsem unalmasak, mert mindegyiknek erős önálló karaktere van. A láthatatlanok a sziget, a természet és a szigetlakók regénye, ahol a 20. század eleji család tagjai közül fokozatosan emelkedik ki a regényfolyam főszereplője, Ingrid. A Fehér tengerben, az elfojtás és az emlékezés regényében, pszichológiai nyomozással derülnek ki az őt ért trauma – brutális megveretése és talán megerőszakolása – részletei. A történelmi hátteret a második világháborúban Finnmarkból délre menekülő és őket befogadó emberek sorsa adja. A Rigel szeme a hazugságok, elhallgatások és titkolózás regénye.

Miután A láthatatlanok zsebkendőnyi területű szigetén Ingrid gyerekkorának tizenhárom évét kísértük végig, a következő regényekben a tér kitágul, és az idő kettéválik. A történet új kiindulópontja a második világháború norvégiai történetének valós és talán legnagyobb tragédiája, a Rigel gőzhajó elsüllyesztése. A norvég hajót 1940-ben a német megszállók lefoglalták, hogy szövetséges hadifoglyokat szállítsanak vele. 1944. november 27-én egy brit légi járőr tévesen német csapatszállító hajóként azonosította, célba vette, és elsüllyesztette. 2571-en haltak meg – vagyis a Titanic tengerbe veszett utasainál is többen –, túlnyomórészt szovjet hadifoglyok. A regény szerint a kisszámú túlélő egyike az orosz Alekszandr Mihajlovics Nyizsnyikov, akit Ingrid Barrøy szigetén ápol, a szeretőjévé tesz, majd menekülése érdekében útjára enged. Innen kezdve Ingrid története mellett és az ő nyomozása eredményeként bontakoznak ki Alekszandr útjának másfél évvel korábbi eseményei.

A Rigel szeme a világháború befejezése után kezdődik, amikor Ingrid a kislányával, Kajával a hátán útnak indul, hogy felkutassa szerelmét, gyereke apját. A szigetekről elhajózva Rørviktől már létező norvég folyókon és településeken át jut el Svédországba, majd onnan visszafordulva Formofoss falutól egészen a dél-norvégiai Mysenben található fogolytáborig. Nyomozása keservesen halad, az éppen csak véget ért háború emlékeivel terhelt vidékeken küldik embertől emberig, akik között akadnak a zűrzavarból hasznot húzó csempészek, ellenállók, partizánok és kollaboránsok, de akikben közös a sértettség, a rossz lelkiismeret és az elhallgatás vágya. A bűntudat nemcsak azokat gyötri, akik kiszolgálták a németeket, hanem az embermentőket is. „Az út, amin maga elindult, kedvesem, rossz lelkiismerettel van kikövezve” – mondja egyikük, egy Hübner nevű svéd orvos. Ingrid megjelenése zavart kelt és egyúttal irigységet is okoz az, hogy neki van mersze az orosz után menni. A regény csúcspontján egy vacsoraasztalnál szembetalálja magát mindazokkal, akik korábban Alekszandr útját egyengették, és akik az ő útját is kijelölték. A szürreális jelenetben megpróbálják Ingridet lebeszélni a további keresésről:  „…olyan érzése volt, mintha egy bírósággal kellene szembenéznie, ami ismerős, de hamis álarcokból áll, s amelynek mindegyike sikertelen kísérletet tett arra, hogy őt lecsillapítsa.”

A Norvégián keresztül menekülő Alekszandr és nyomában az utat gyerekével végigjáró Ingrid hús-vér emberek, de alakjukkal Jacobsen kettős modernkori mitológiát is teremt.

Egyikük a tengerből partra vetődött, Norvégián végigvándorló, majd nyomtalanul eltűnő, messiásszerű orosz zsidó férfi, akin holtpontra jutott emberek segítenek, és a segítőknek ez a találkozás megváltoztatja, továbblendíti az életét. Ingriddel akkor találkozik, amikor a nő a háború közepén kilátástalanul magára marad a szigeten, egy másik nővel, Mariann-nal pedig akkor, amikor az vízbe fúlt gyerekeit gyászolja. Egy norvég ellenálló, Henrik, akivel együtt menekülnek délre, utólag azt mondja: „Alexandr volt az, aki megmentett engem, nem pedig én őt.”

Másikuk az eltűnt férfi nyomában járó, gyerekével bolyongó, bibliai nőalakokat idéző Ingrid, aki norvég létére egy távoli világból jön, kívülállóként érkezik. Idegenségét fokozza, hogy akikkel beszél, azokkal sokszor egymás dialektusát is nehezen értik – ezt sajnos a magyar fordítás nem adhatta vissza. Rákényszeríti őket, hogy beszéljenek arról, amit el akarnak hallgatni. Kitörölnék a kollektív emlékezetből a tévedésből elsüllyesztett Rigel pusztulását és eltüntetnék személyes emlékeik közül a katasztrófát túlélő orosz menekültet is, de Ingrid mellett ott van Alekszandr és a Rigel létezésének élő bizonyítéka, a hadifogoly vonásait, szemét öröklő kislánya.

Amikor Ingrid közel 2000 km hosszú utazása végén közeledik otthonához, a szigethez, amely Jacobsen anyjának szülőhelyét és az író gyerekkori nyarainak helyszínét is jelentette, minket is elfog a hazatérés izgalma. Ez az otthonosságérzés a titka ezeknek a regényeknek, ami miatt alig várjuk az újabb kötet megjelenését.

Kézdy Pál