Rőhrig Eszter: Ephyra, szerelmem.
Budapest: Napkút, 2023. 204 oldal.

I.

A nyarakat évek óta Norvégia dél-keleti részén, egy Kragerø melletti szigeten (Tatøy) töltöm, és itt, ebben az északi-tengeri miliőben olvastam el Rőhrig Eszter legújabb regényét, az Ephyra, szerelmemet, melyben a szüzsé javarésze ugyancsak skandináv színpadon játszódik. Nyáron a norvég táj az országnak ezen a vidékén pont olyan szikrázó színekben játszik, mint Munch festményein (Sommer ved Kysten, Kragerø), aki maga is gyakorta töltötte idejét az „északi Riviérán”.

A könyv előttem fekszik, tiszta, szinte jégfehér árnyalatú kartonpapírja a napon még vakítóbbnak tetszik, különösen az északi tenger tintaszínű vízének kontrasztjában. A kötet borítóján a név és a cím elegáns típussal nyomott fekete betűi alatt, középen, gyönyörű grafika látható, amely egy kissé jobbra tartó, felfelé emelkedő medúzát ábrázol. Annak ellenére is érezhető e lény hatalmas termete, hogy ezen kívül nincs más a fedőlapon, amihez viszonyíthatnánk. A szénrajz Kohán Ferenc képzőművész alkotása, amely már első pillantásra is különös kíváncsiságot ébreszt az olvasóban: vajon mit jelenthet?

A regényt éppen azt követően nyitottam ki, miután befejeztem egy nagyon hosszú levelet, ezért több szempontból is – mint olyan sokszor életem során – a lehető legjobb pillanatban talált meg az író szövege. Rőhrig Eszter összes művét ismerem. Nemcsak a tavaly, 2022-ben, szintén a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényét (Nem leszek elérhető soha többé), vagy a 2018-as novelláskötetét (Vízhomok), de elolvastam azt a rengeteg elemzést és szöveget, melyet az író a pályafutása során publikált. Így bátran mondhatom, hogy oeuvre –je egyik legmeglepőbb és számomra egyik legfelzaklatóbb alkotását vettem a kezembe, nem utolsó sorban a transzhumanizmus kérdését is érintő történet miatt. Jogász és filozófus lévén nem bonyolódhatok irodalomi elemzésbe, így inkább csak arra helyezem a hangsúlyt, hogy miért tekintem egyedülálló alkotásnak nemcsak a szerző életművében, de a hazai irodalmi palettán is ezt a könyvet, ráadásul úgy, hogy igazán semmilyen mainstream irányzatba sem tudnám sorolni. Sőt, a regény egyik erőssége épp az, hogy nem lehet összevetni az olykor barokkos túlzással ünnepelt kortárs irodalmi művekkel.

Először is, a művet számomra nemcsak az általam jól ismert északi táj autentikusan leírt színpada tette vonzóvá – merthogy az író éppoly pontos, skandináv valőrrel festette meg ezt a részt, mintha maga is gyakorta mozogna a fjordok között –, tehát nem a saját norvégiai élményem miatt éreztem magaménak a könyvet, hanem mert hosszú ideje ez volt az első olyan kortárs regénye (Beckettéi mellett), mely végre igazán lázba hozott, és ez a láz még jóval azután sem csillapodott, hogy letettem a könyvet. Ez utóbbit eleve a művészi produktumok caput et fundamentumának tartom, nem beszélve arról, hogy további művek elolvasására is sarkalt (mint amilyen például a könyvben is sokat említett Jens Peter Jacobsentől a Maria Grubbe, vagy André Bretontól a Nadja. „Két könyvet hozott magával otthonról, az egyik éppen belefért a dzsekije zsebébe. André Breton Nadja című regénye volt az. Ahányszor beleolvasott, mindig azt érezte, lehetetlen megfejteni ezt a rejtélyes szerelmi történetet.” (59. oldal)

A könyv másik nagy értéke pedig kétségtelenül az, hogy tiszta szövege, a narráció nyelvezete önmagában is magas irodalmi élményt nyújt a mindenkori olvasónak, akár még a szoros értelemben vett történet, vagy a mondanivaló boncolgatása nélkül is.

A jelen könyvismertető címe,[1] illetve a regény Ibsentől vett mottója remekül összefoglalja azt a filozófiát, illetve krédót is, mely Rőhriget végigkísérhette regényének írása során és ami egyre inkább érződik, ahogy haladunk előre az egyes fejezetekben. Ám az ibseni ars poetikában –„Ki kell törnöm a szabadság felé” („Jeg må arbeide meg ut til frihet”) – rejlő auto-imperatívusz első olvasásra éppolyan nehéz vállalkozásnak tűnik, mint követni azt saját életünk során, akármely élethelyzetben. Hiszen milyen szabadságról van itt szó? Lehetünk-e ma igazán szabadok? Lehet-e egy író, egy művész szabad? Lehet-e úgy és olyat írni, hogy közben ne kövessünk egy merev stílusirányzatot, vagy ideológiát, akár még akaratlanul is? És ha végül sikerül kidolgoznunk az utat személyes szabadságunkhoz, akkor vajon mi lesz ennek a szabadságnak az ára?

Ezekre a kérdésekre a könyv egyszerre válaszol. Egyrészt már a mű megszületése maga is, sui generis elegendő bizonyíték arra, hogy az ilyetén szabadság létezik. Csakhogy, amint azt Flaubert is kifejtette, ehhez egy dologra azért szükség van, „mindent föláldozni a művészetnek”, majd Maupassant a rá jellemző flaubert-izálással még rámutatott: „Tántoríthatatlanul kitartok munkám mellett – az irodalom mindenek előtt.” [2]

II.

Az Ephyra, szerelmem alapvetően három, egymástól jól elválasztható részre osztható fikció, melyben az egyes fragmentumok határait három különböző kultúra és helyszín kontúrja jelöli ki. Az első egység napjaink Magyarországára kalauzolja el az olvasót, azonban a cselekmény javarésze – ahogy említettem – Norvégia nyugati partjainál zajlik, két tengerparti településen, valahol Lindesnes mellett és Stavangerben. Ám a regényben helyet kap még egy-egy francia intermezzo is, melyekben már megjelennek a francia kultúra kellékei, sőt, a sajátos párizsi atmoszféra is.

Ez utóbbihoz kapcsolódva fontos tudni az íróról, Rőhrig Eszterről, hogy egyébként irodalomtörténész, doktori értekezését pedig Flaubert Bováryné című klasszikusából írta. Ráadásul előző regényéről, a már említett Nem leszek elérhető soha többé (2022) című műről (melyhez Gustave Flaubert és Louise Colet viharos szerelmének története adta az alapot) bátran kimondható, hogy egy magyar nyelven megírt francia regény.

Ebből kifolyólag az írónak az Ephyra, szerelmemben sok esetben éppen a francia–norvég relációban rejlő ellentétek felerősítésével sikerült elérnie, hogy pontosabb képet kapjunk az északi életérzésről, valamint – a magyar főhős optikáján át – megelevenedjenek előttünk a norvégokra jellemző sajátosságok, stílusjegyek is. „Norvégiában minden kiszámítható és fegyelmezett, itt [Párizsban – T. I.] mintha lélegzethez jutott volna egy kis időre.” (69. oldal)

A regényben az egyes színek hangulatukban is teljesen elválnak egymástól, ezáltal pedig eltérő idősíkokat érzékelhetünk, melyeket tulajdonképpen csak a főszereplő ottléte kapcsol össze egymással. Erre az író maga is utal, amikor kiemeli hazánk dekadens közege, a magyar társadalom jelenlegi állapota, illetve Franciaország közötti jelentős különbségeket. Jelezve, hogy ha hiányzik a tolerancia és az elfogadás, akkor a nemzetek közötti differencia egyre kevesebb kapcsolódási pontot hagy meg köztük, aminek következtében párhuzamos idősíkok jöhetnek létre. „Itt az életkor meghosszabbításán dolgoznak, a jövőkutatásra fókuszálnak, míg nálunk az ispánság és a vármegyerendszer visszaállítása történik, a vitézi rend már megvan – magyarázta Ádám.” (173. oldal) Az olvasót a kontrasztok érzékelésében, illetve az egyes környezetekkel való teljesebb azonosulásban segíti a gyakorta humoros, emelkedett elbeszélői stílus és a szövegben lévő plasztikus hely- és részletes kultúrtörténeti leírások sora is, amiket a narrációba épített sűrű művészeti referenciák, drámákból, irodalmi alkotásokból vett rövid idézetek jelentik.

Ez az írói módszer soha nem öncélú, mert minden utalás egy gondosan felépített, összefüggő szövegstruktúra részét képezi, amely az egész regényt végül megbonthatatlan egységgé formálja. Az értő olvasó erre a szimbiózisra azonnal rájön, és onnantól fogva már egyértelmű lesz, hogy az összes apró történelmi referencia, idézet szükséges a körkörös, szépen hömpölygő narratív folyamban. Sőt, olykor még a megfelelő kontextusba helyezett érdes, durva kifejezések, életképek is elengedhetetlenek, hiszen minden szépségben ott van antitézise, ahogy a születésben az elmúlás, a zöldellésben a gyász és „a jelentéktelen dolgokban a nagyság” (101.  oldal). Mint azt a szerző Arthur Cravant idézve ki is emeli, „[a] hülyék csak a szép dolgokban találnak szépséget” (163.  oldal), holott gyakorta megmutatkozik a sivárságban, a pusztaságban is. „A magány, a zord időjárás és a tétlenség elgondolkodtatta azt, aki hosszú évtizedek monotóniájából a magasabb szellemiség felé kereste a kitörési pontokat.” (180.  oldal)

Ráadásul ez az írói bravúr elengedhetetlen annak a mélyebb jelentéstartalomnak a megértéséhez is, amit a regény szövegkorpusza valójában rejt. Tehát a különböző, irodalmi alakok, alkotások, történetek előhívása teremti meg az alapot annak belátásra, hogy még az óriási egzisztenciális és kulturális különbségek ellenére is van egy, akár az emberi entitáson és minden antropomorfizmuson, akár még a tér-időn is átívelő, absztrakt szabadságfogalom.

„A sellőlányok című faliszőnyeg előtt hangtalanul állt, egészen zárásig. A félig ember, félig hal lányok, a zoo- és antropomorf lét kettőssége számára az emberi test, a létezés határainak lebontását, az átjárhatóság szabadságát jelentette.” (138.  oldal) Ezek az elmélkedések a szabadságról a regény főhősét egyenesen a transzhumanizmus irányába terelik. De nem a Mesterséges Intelligencia, vagy annak a központi dilemmának a mentén, mely szerint az embernek úgy is át lehet lépnie saját határait és megvalósítani emberi természetének lehetőségeit, hogy közben ember marad. Hanem ő a teljes, valami abszolút lényegi megújulásra szomjazott. „Ádám nagyon megértette, és át is érezte, hogy az ember mennyire erősen sóvárog egy másik világ, egy másik élet, tágabb horizontok után. A tenger végtelen látóhatára szinte kikényszeríti, aztán táplálja a nyugtalanságot és az elvágyódást.” (91. oldal)

A szövegben több helyen is visszatérő motívumként szerepel ez az univerzális szabadságeszmény, amely Rőhrig szerint az egyes művészek személyének, vagy műalkotásaiknak immanens részét képezi. Többek között ezért említi többször Arthur Cravant, aki odadobta magát a tengernek, mert csak így tudott beleugrani a totális szabadságba. De emiatt kap központi szerepet a műben Ibsen Ellidája (A Tenger asszonya című darabból), ahogy a főhősre jellemző művészi öntörvényűség jelensége is.

A regény főhőséről, Ádámról ugyanis már az első sorok után azonnal kiderül, hogy rendkívül érzékeny művészlélek, aki különös módon képes analizálni környezetének artefaktumait, az embereket és a vele történt eseményeket. A szüzsé szerint a magyar, húszas éveiben járó vidéki fiú egy Somogy megyei településről kerül Budapestre, majd onnan Norvégiába és egy újonnan megnyitott étteremben lesz mezei alkalmazott.

Később, a víz alatti (tengerbe süllyesztett) világhírű étteremben dolgozva kiderül róla, hogy egyedülálló képessége van a tengeri merüléshez, ami azért meglepő még önmaga számára is, mert egyébként minden felmenője a tüdejével küszködött. Ádámot a frissen felfedezett talentuma pedig ezt követően már csakis egyfelé, a mélytengerek irányába hajtja majd, egy különleges küldetés felé.

Csakhogy a regény végére érve az is kiderül, hogy tulajdonképpen élete minden apró mozzanata északra (ő egy hideg északi herceg volt), Skandinávia és a mélyvízek felé predesztinálták. Például már otthon, a királynék városában látott mámoros álmában is a végtelen tenger ölelésében találta magát. „Testéből sok-sok csáp nyúlt ki hirtelen, feje pedig átlátszóvá vált, és egy hatalmas villanykörte formáját vette föl. Azonnal kitört a barlangból a nyílt, viharosan hullámzó, mélységes mély vizek felé.” (52. oldal)

Az egy szálon futó elbeszélés tehát Ádám történetén keresztül tárja elénk a fiú szabadság keresését, reminiszcenciáit a múltról, olvasmányairól, gondolatairól, dilemmáiról, és a prózafolyam minden eseményét az ő kapcsolatainak alakulása teszi ki. Legszorosabban édesanyjához kötődik, aki a regényben többször is feltűnik, Amerikában él, ahol sikeres írónő lett, majd egy jól jövedelmező könyvkiadót alapított. A mindig tubarózsa illatú asszony több alkalommal utazik Budapestre Ádámhoz, ahol a fiú egy Marie Grubbe nevű kávézót üzemeltet, bejárata felett Jens Peter Jacobsen kis méretű portréjával. A későbbi fejezetekben anyjával már csak Franciaországban találkoznak, kétszer. Róla az is kiderül, hogy egy rendkívül okos, filozofikus alkat, aki valódi francia nőként van ábrázolva a regényben. Megjelenése eleganciát és erőt sugároz, és ahogy a már említett francia sajátosságok ábrázolása, úgy az ő személye is élesíti, kiemeli a regényben a norvég jellemzőket: „ahol minden szögletes szögletes, minden kerek kerek.” (74. oldal). Ádám felnéz rá, rajong érte, isteníti, de azt is tudja, hogy „impulzív, erős egyénisége mellett megfulladna.” (76. oldal) A regényben az anya személye az egyetlen, aki látja a főhősből áradó nyugtalanságot, annak ellenére, hogy Ádám egyébként születésétől fogva az egyensúly híve volt. „Látszik rajtad, árad belőled valami, amiről még magad sem sejted, micsoda, jó felé tartasz, az anyád vagyok, ismerlek, a mi dimenzióink szűkek neked.” (178. oldal) Hogy ez pontosan mit jelent, az csak a regény legvégén derül ki, ahogy az is, kit rejt a címben szereplő rejtélyes név: Ephyra. Ám az utolsó oldalak pontos üzenete az olvasót csakis a saját értelmezése mentén érheti el, ugyanis nincs olyan interpretáció, amivel vissza lehetne adni annak pontos tartalmát, jelentését. Tehát csak a primer szövegből lehet megérteni – az előző oldalak gondosan szerkesztett sorait követően.

Ugyancsak a norvégiai partok mentén érkezünk el a regény egyik legösszetettebb, egyúttal legenigmatikusabb részéhez is, mely a főhős szerelemmel kapcsolatos filozófiáját mutatja be. Az már a regény bevezető részéből is expressis verbis kiderül, hogy Ádám igazán hűvös természete miatt még soha nem volt szerelmes. Ám ennek a praxisnak a hiánya őt nem akadályozza meg abban, hogy egészen pontos ismerete legyen magáról a szerelem-érzésről, pontosabban annak ideális fogalmáról. Sőt, nagyon úgy tűnik, élete későbbi szakaszaiban is ezt a korábban nem tapasztalt, de benne lévő partikuláris szerelem ideát projektálja rá egy-egy (elsőre) alkalmasnak ítélt személyre. Tehát létezik számára, egy önmagában is lévő dolog, hasonlóan a platóni ideákhoz, amit maga a szerelem jelent. Ennek egy beszédes példája, amikor Párizsban, a Le Petit Prince étterembe sietett, majd egy szép tárgy láttán az jutott eszébe, milyen „[s]zívesen megvette volna a szerelmének, ha lett volna szerelme.” (77. oldal)  Ez a frappáns, egyúttal rendkívül mély jelentéssel bíró mondat utal arra, hogy a főhős a szerelemről alkotott, határozott absztrakció helyére keresett valakit, és nem fordítva. Tehát Ádámot soha nem taníthatta volna meg egy konkrét nő szerelme arra, hogy ez az érzés mit is jelent valójában. „Egy színésznő, egy művész, hogy lehet ilyen vaskos, ilyen földhözragadt? – tépelődött magában. – Ez a gyönyörű Storm-idézet a testetlen vágyakozásról szól, a beteljesületlenség óhajtásáról…” (126. oldal)

Ezért, bár Norvégiában találkozik két igazi nordikus szépséggel (Eydisszel és Mirellával), akiknek személyére megpróbálja rávetíteni az ő ideális szerelemfogalmát, azonban ahogy ez az ilyen esetekben általában történni szokott, ezek a kapcsolatok végül kudarcba fulladnak. De vajon meg fogja-e találni Ádám ezt a szerelmet valaha? Lesz-e olyan, akivel végül képes lesz átlényegülni?

Arról, hogy pontosan mit is jelent a főhősnek a szerelem csak sejtésünk lehet, de olybá tűnik, mintha valahol tudná, hogy a „szerelem egy lázadó madár” (l’amour est un oiseau rebelle), mindenképpen valami birtokolhatatlan, megfoghatatlan, átlátszó, könnyen elillanó átlényegülés.

„Szerelem és halál – istenem, de nagy szavak, de mégis, mi lesz velem ezután? – Még sosem voltam szerelmes – súgta Eydis fülébe.
– De te meg fogsz ölni engem, kitéped a tüdőmet – suttogta alig hallhatóan Eydis.
– Igen, kitépem, mert arra nem lesz többé szükséged. Gondolkozz el ezen. Én átlényegítelek, új életet adok neked!”
[…] Táncolunk? – vonta magához a lány. Ebben a zord tájban, ebben a viharos éjszakában felhangzott Yasmine Hamdan éneke.
– Only Lovers Left Alive – mondta hangtalanul Ádám. Eydis átölelte, és körbe-körbe forogtak a kicsi szobában. – Ez a monoton háttérzene az örökkévalóság hangja – motyogta a fiú. – »Oh, my fragile heart the separation is killing me…«” (106. oldal)

Végül, minden kötöttség megszűnését követően a főhőst már csak a tenger ölelése, a végtelen mélység várta. Nagy küldetésére, mélytengeri merülésre készült. A sors dilemmája, a szörnyű magány és annak a tudása, hogy itt ebben a térben csak beprogramozott eszközök vagyunk, mind arra a belátásra vezették, hogy a szabadsághoz egy másik színpad kell. Ki kell innen törni, ki kell törnie a szabadság felé! És ahogy Rőhrig egyik szereplője, a színházi rendező Ulrik szájába adja: „Merjük végiggondolni legalább a színpadon ezt a lehetőséget, ne tegyünk már úgy, mintha tehetetlenek lennénk!” (93. oldal)

Az epilógus előtt, Ádámnak még gyorsan eszébe jut egy régi film, Bresson híres klasszikusa, a Mouchette, és visszaemlékezett arra, hogy a lány életében az egyetlen kitörési pont, az egyetlen költői pillanat, a halála volt.  

Takács Izolda

[1] A könyvet bevezető mottó Henrik Ibsen Kísértetek (Gjengangere) című drámája egyik híres mondatának („Jeg må arbeide meg ut til frihet”) parafrázisa.

[2] Szentkuthy Miklós: Maupassant, egy mai író szemével. Budapest: Gondolat, 1968., 29.