Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére.

Ford. Veress Dávid. Budapest: Ø, 2022. 91 oldal.

 

Keskeny, karcsú kötet, patinás papírra nyomott, vallomásos próza. A borítón egy birka árnyszerű sziluettje, amelyet a szerző neve és a cím keretez. Jólesően konstatálja az olvasó, hogy a cím alatt feltüntették a fordító, Veress Dávid nevét, akinek a borítót, a könyvtervet is köszönhetjük, de főként nyelvünk több regiszterében egyaránt virtuózan otthonos fordítását, melynek révén egy kiváló könyv kerülhetett a magyar recepcióba.

Az irodalmi levél szubjektív, vallomásos műfaj, amely interaktív kommunikációt feltételez. És itt mindjárt az elején ki kell jelentenünk, hogy a mitológiai időtlenségbe burkolt olvasmány modern, nyugtalanító, szerteágazó tartalmakat, művészi üzenetet hordoz. A feladó és a címzett közötti levélváltás között pontosan meg nem jelölt idő, de hosszú-hosszú évek telnek el. Az egyes szám első személyű elbeszélő, Bjarni Gíslason válaszlevele: egész életének összefoglalása. A címzett, Helga, a szerelme már halott, a levélíró pedig utolsó napjait tölti e fogalmazvánnyal. Az első oldal első bekezdése a halál markáns, panteisztikus, de korántsem megnyugtató definícióival indul. Az ember azt hihetné, ilyen súlyos, tömör felütés után ez a próza már nem emelkedhet tovább, mert efféle sommázatok inkább a mű végére kívánkoznak. Az író a folyondárszerűen elágazó prózafolyamot mesteri szerkesztőképességgel, vasmarokkal tartja a kezében. A szöveg körkörös struktúrájában – amely a halállal kezdődik és végződik – az élet és szerelem egyedi és egyetemes, de mégis lokális, izlandi mintázatát artikulálja olyan nézőpontból, amely mindannyiunk számára átélhető tartalmakat hordoz. De ami még a körstruktúránál is izgalmasabb, az az, hogy a szöveg többé-kevésbé kronologikus előadásmódjába bele-beleszövődik egyfajta mitologikus idő, amely e sokszínű narratíva legbecsesebb alkotóeleme. Ez az az idősík, ahol a főhős, Bjarni eggyé válik az évezredes irodalmi, kulturális hagyománnyal, és hiszi, hogy szimbiózisban él a természettel, a széllel, nappal, tengerrel, de legfőképpen szerelmével, Helgával és a birkáival. Ez utóbbi kettő: Helga és a birkák sajátosan összefonódó, feszültségekkel terhes lejtmotifja vezeti el az olvasót a szöveg mélyrétegeihez, ahol az efemer és az örök közötti folyamatos oszcillálás koncentráltan jelenik meg. Az efemer az olfaktorikus élményekben: szagokban, illatokban, ízekben, fényekben is, de leginkább a tapintás által keltett érzéki gyönyörökben mutatkozik meg, az örök vagy archaikus pedig azokban a narratívamozzanatokban, ahol az animális és az emberi létezés természetesen olvad eggyé, ez pedig Helga és Bjarni szerelme. De vajon létezik-e a természet és az ember harmonikus összehangolódása?

Bjarni Gíslason jószágfelügyelő többgenerációs szakértelem és tudás birtokában felelős mindazért, ami a környéken a birkákkal, tenyésztéssel, párzással, gyógyítással, táplálással kapcsolatos. Úgy tűnik, nem lehetséges a természethez való harmonikus kapcsolódás. Mindössze két évszám utal a levélíró fiatal éveinek idejére: 1939 és 1945, a második világháború kitörése és az atombomba ledobásának dátumai. Az egész civilizációt fenyegető pusztítás csak közvetve utal a bármikor bekövetkezhető véghez. Másrészt az ember és a természet eltérő életciklusa, érzelmi-mentális berendezkedése miatt lehetséges az érintkezés, ráhangolódás, de a fuzionálás nem. Mintha a szöveg azt sugallná, hogy az ember szenvedésének gyökere eme immanens okokban, a tiszta természeti lét lehetetlenségében keresendő. Az emberi civilizáció s annak szabályozó mechanizmusai, etikai-morális törvényei szükségesek, de nem ritkán betarthatatlanok.

Bjarni és Helga tanyaszomszédok, az évente egyszeri birka összeterelés alkalmával találkoznak. A közöttük keletkező elementáris erejű fizikai-érzelmi kapcsolat tiszta, természetes, mégis tartós boldogtalanságra ítéli mindkettőjüket. Kettejük életen át tartó, egymást és önmagukat kínzó szerelme a természet és a társadalom (civilizáció) között fennálló feloldhatatlan feszültséget modellálja. Ez a szerelmes levél életösszegzés is, amelyet a halál közelsége indukál. Bjarni emésztő önvádjai kifogyhatatlanok, balsorsa őt a görög tragédiák barbár hőseivel rokonítja. Szerelmétől gyermeke fogan a birkák párzásának idején, a természet ölén. Ekkor kerül válaszút elé, ahogyan maga is mondja: „…az életem keresztútjához értem.” (66. oldal) Az új, közös életük csak a messzi városban, Reykjavíkban lenne lehetséges, itt a közösség kivetné őket magából, mert mindketten házasok. A férfi nem tudja otthagyni az ősök földjét, annak ezeréves múltját, az állatai mind idekötik. Helga megy, és meg is gyökerezik a városi miliőben. Az elválás után megmaradnak Bjarni életének archaikus keretei, de lelkileg-érzelmileg mindjobban szétesik, alkohol, öngyilkossági kísérlet… A regény kevésbé értékes része a fővárosi és a vidéki életmód kissé direkt, didaktikus és tendenciózus szembeállítása – szerencsére ez csak néhány oldal terjedelmű. A fővárosról semmi jót nem is tudunk meg, Bjarni hosszú belső monológlevelében inkább ösztönös ellenérzéseket fogalmaz meg; de főként a gyökereitől, a kilenc nemzedéknyi elődök emlékétől, a szeretett táj, az ő tudása révén nemesített-tenyésztett birkanyájaktól nem tudna soha megválni… Ez az ő élete, amelyet nem ad fel, még akkor sem, ha boldogtalanságával fizet érte. Mind ő, mind Helga megkísérli az újbóli egymásra találást, sikertelenül. Helga végül levélben hívja magához a fővárosba, a válasz évekig késik, s mire megszületik, Helga már nincsen életben.

Most elérkezünk a szöveg legmívesebben kimunkált rétegéhez, amely a jószágfelügyelő, Bjarni személyéhez köthető, aki egyúttal a járási könyvklub és olvasókör tagja, irodalmi események fő szervezője: sagákból, legendákból, bibliai szövegekből, népdalokból és széles körben elterjedt műköltészeti alkotásokból vett idézetek fonódnak a narrációba. Szerelmi témájúak, időnként summás életbölcsességeket fogalmaznak meg. Egyikük, egy névtelen költő verse, melyet írástudatlan elődjei hagytak rá, így szól:

„Ábránd és álom az élet
szélcsend, tajtékzó habok
szirt és erős sodrás
vihar, köd, havas napok –
ragyogó napfény, nyíló virág.
De a magas hegyek mögé
nincs, aki belát” (64. oldal).

A sorstól, az ismeretlentől való babonás félelmet az izlandiak természeti képekben fogalmazzák meg. Valószínűleg ezért tartotta fontosnak a szerző, Bergsveinn Birgisson mintegy utóhangként, gondosan a kötet végéhez illesztett Megjegyzésben (88. oldal) név szerint is pontosan közölni, hány és hány nemzedék örökítette szóban tovább ezt a verset.

A természeti népek folklórjában oly gyakori poétikai kifejezőeszköz, a hasonlat Bjarni nyelvezetének, kifejezésmódjának domináns eleme: „…a patakok ezüstfonalakként csordogáltak a dombokon”. Az említett trópussal főként szerelme, Helga iránti érzéseit és vágyait teszi plasztikussá, ugyanakkor a nő és a természet egylelkűségét is vizionálja: „…a melled ringatózása a bordáidon. Mint hattyúk a hullámokon” (43. oldal). Mint az orális költészetben, itt is a legszebb költői képek ismétlődnek, mint ez a hattyúhasonlat is: „…láttam magam előtt a melleidet – mint hullámok hátán ülő hattyúkat – ringani” (49. oldal). Lánya, Hulda fürtjei „fehérebbek voltak a hattyúk szárnyánál” (49.oldal). Lelki tépelődéseit változatos módokon, alább egy oximoronnal fejezi ki: „… úgy ítéltek el, hogy nem ízlelhettem meg a bűn tisztító édességét” (15. oldal). A tájban otthonos főhős kötődését, reflexióit gondolatpárhuzamokkal érzékelteti, ami szintén a népköltészet sajátja: „A hangásban van két halom, a melleid földi mása, még ha nagyobb alakban is” (24. oldal). A regény rendkívüli erőssége az, hogy a modern ember vívódását, érzelmi-egzisztenciális válságát a civilizációt megelőző, folklorisztikus aranykor költői gondolatiságában és nyelvezetében, de nem archaikus nyelven szólaltatja meg, és a szerző nem tesz engedményeket az utópisztikus vágyképek felé.

Halála eljövetelét egy gyermekkori élmény érzékelteti. Eszébe jut, amikor az öreg, sebzett sas az udvarukban vergődött, haláltusáját vívva, majd hirtelen összeszedte magát és egyetlen szárnycsapással eltűnt a tenger felé.

Rőhrig Eszter