Nacionalizmus és rasszizmus a finnországi irodalmi színtéren

 

Panelbeszélgetés a munkásirodalom napján (2021. 09. 04.)

 

[Click here for the English version]

 

 

Eriikka Magnusson: …a következő panelbeszélgetés címe Nacionalizmus és rasszizmus a finnországi irodalmi színtéren, a résztvevő pedig Susinukke Kosola, Olli Löytty és Várkonyi Flóra.

 

Susinukke Kosola (valódi nevén Daniil Kozlov) turkui költő és kreatívírás-mentor, aki a Szovjetunióban született. Kosola első verseskötete, a .tik., 2014-ben jelent meg és elnyerte a Teos Kiadó Silja Hiidenheimo-ösztöndíját. A 2018-ban kiadott ’Raktár’ (Varisto) a Kalevi Jäntti-díjat kapta meg. A kötet eredeti változatát Kosola kézzel írta, és a mű példányait nem árusították, hanem a költőnek küldött vallomásért cserében lehetett hozzájutni. Kosola legújabb műve, a ’Türkiz övezet. Tanulmány a magány színtanáról’ (Turkoosi vyöhyke. Tutkielma yksinäisyyden väriopista) idén tavasszal jelent meg.

 

A Namíbiában született Olli Löytty Tamperében élő tudományos író, a Turkui Egyetem Finn Irodalom Tanszékének docense. ’Ovambóföldünk. Mi és ők a finnországi misszinonárius irodalomban’ (Ambomaamme. Suomalaisen lähetyskirjallisuuden me ja muut) (2006) című disszertációjában a finnek Ovambóföldről alkotott képzeteit vizsgálja. Löytty legújabb műve, a ’Búcsú a hazai irodalomtól’ (Jäähyväiset kotimaiselle kirjallisuudelle) című esszékötet, amely tavasszal polémiát keltett a finn irodalom nacionalista és rasszista vonásairól.

 

A beszélgetést a magyar születésű Várkonyi Flóra, a Tamperei Egyetem Finn Irodalom Tanszékének doktorandusza vezeti, aki disszertációjában a másság és a rasszizmus tematikáját vizsgálja a 2010-es évek bevándorlási regényeiben. Várkonyi fennisztika mesterszakot végzett és korábban költészetet kutatott.

 

Flóra: Köszöntök mindenkit, különösen Ollit és Daniilt. Úgy gondoltam, kezdjük a beszélgetést átfogóan a nacionalizmus és a rasszizmus jelenlétével a finn irodalmi színtéren. Utána tárgyaljuk Olli ’Búcsú a hazai irodalomtól’ című művét, majd áttérünk a ’Türkiz övezetre’ a társadalmi témákat kiemelve, melyek egyébként is fontos szerepet kapnak Daniil munkásságában. Mit gondoltok, milyen szinteken és milyen értelemben van jelen a nacionalizmus és a rasszizmus a finnországi irodalmi szférában?

 

Olli: Meglehetősen tág kérdés, amelyre számos különböző irányból lehetne válaszolni. A rasszizmus és a nacionalizmus a világban jelen lévő dolgok, és amennyiben az irodalom a világról szól, úgy szól a rasszizmusról és a nacionalizmusról is. Az, hogy ezt mennyire jól vagy rosszul valósítja meg, mennyire gondolatébresztő módon, új nézőpontokat adva valósítja meg, vagy milyen szűken és kizáróan, elemzési kérdés. Irodalmi szféra alatt azt értjük, hogy az irodalom nem csak könyvek lapjain olvasható szöveg, hanem az irodalmat fenntartó intézmények is hozzátartoznak. Magában foglalja az írókat, a kiadókat, a kritikusokat, a díjosztó bizottságokat, az ösztöndíj-alapítványokat és a fordítókat. A nacionalizmus és a rasszizmus természetesen az összes említett szinten fellelhető, mint ahogy általában a társadalomban is, hiszen az irodalmi színtér a társadalom szerkezetére épül. Erről monológot lehetne mondani, de most nem tartok előadást a témáról.

 

Daniil: Én is úgy gondolom, hogy a nacionalizmus és a rasszizmus olyan szerkezetek, melyek bizonyos módon az egész világban jelen vannak, így magától értetődően az irodalomban és az irodalmi intézményekben is. Inkább az a kérdés, hogyan szeretnénk tagolni a nacionalizmus és a rasszizmus irodalomban való jelenlétéről folytatott diskurzust, mit különítünk el és milyen analitikus eszközöket alkalmazunk benne. Nekem elsőként az intézményi szint jut eszembe, az, hogy mennyire látszik napjainkban az irodalmi intézményben annak keletkezési története. A második szint magát az irodalmat érinti, azt, hogyan ábrázolják benne a rasszizmust és a nacionalizmust. Az irodalom az olvasók attitűdjeire gyakorolt hatását is elkülöníteném. Egy másik fontos szempont az, hogy egy rasszista szereplő használata, akit a cselekmény nem ítél el, nem feltétlenül jelenti, hogy a mű vagy az író rasszista lenne. A mű tartalma és hatása két külön dolog. Ezen kívül még a nyelv is egy lehetséges aspektus: hogyan jelenik meg a rasszizmus és a nacionalizmus nyelvi szinten?

 

Olli: Az irodalomtörténet szerepe is jelentős abból a szempontból, hogy milyennek látjuk az irodalomtörténeti korszakokat és a korabeli társadalmi viszonyokkal való összefüggéseiket. Fontos az olvasók kapcsolata a régebbi irodalommal, az, hogy mit olvasnak és értékelnek.

 

Flóra: Én is ezekre a szintekre gondoltam, ezekről beszélgetünk a továbbiakban. Például arról, milyennek látjátok a nem finn vagy svéd nyelvű finnországi írók helyzetét. Különbözik-e a státuszuk a finnül író bevándorolt vagy bevándorlási hátterű írókétól?

 

Daniil: A más nyelven írók helyzete egyértelműen rosszabb. Például az angol nyelvű művekre jóval kisebb figyelem irányul és sokkal kevesebb is jelenik meg belőlük. Az ún. bevándorló írókat vagy a finnül író kétnyelvűeket viszont a kiadók arra biztatják, hogy a bevándorló hátterükre építsék fel a profiljukat, ami egy irodalmon kívüli tényező. Ez az egyik ok, amiért próbálom elkerülni a bevándorló író címkét, azon kívül, hogy olyan régóta élek itt – csak gyerekkoromból vannak a bevándorlói léttel kapcsolatos emlékeim –, hogy a tapasztalataim hamis képet adnának arról, milyen Finnországban bevándorlóként élni. Továbbá, ha valaki nyilvánosan bevándorló íróként identifikálja magát, minden mássággal kapcsolatos témát aláhúznak a műveiben, és ez határozza meg a szövegei olvasatát. Akkor is azt ássák elő a művedből, hogyan kommentálja a rasszizmust Finnországban, ha átlagos, fehér, heteroszexuális szereplőkről írsz szerelmi történetet.

 

Olli: A külföldi kulturális háttérrel rendelkező írókat a kiadók manapság kifejezetten keresik. Ez pozitívum is lehet, de a nem finnül vagy svédül író szerzők helyzete valóban nagyon rossz. A nyelvi sokféleséget még mindig nem tartják az irodalmat gazdagító tényezőnek, nem látják a benne rejlő lehetőségeket. Az arabul író Hassan Blasim az egyetlen példa az olyan Finnországban élő nem finnül vagy svédül alkotó íróra, aki igazán sikeres lett, de ő is az angol fordításokon keresztül szerzett hírnevet. Finnországban észre sem vették, hogy van itt egy ilyen író, mielőtt az angol nyelvű világban ünnepelni kezdték. Említeni kell az írószövetségek döntését is, hogy továbbra sem biztosítanak tagságot a finntől és a svédtől eltérő nyelven írók számára: a finn nyelvű szövetség csak finnül írókat, a svéd nyelvű pedig csak svédül írókat fogad be. A más nyelven alkotókra nézve ez nagyon szomorú.

 

Daniil: Az íróknak kedvezően kell kiemelkedniük a többiek közül, és az egzotikus hátteret előnynek tekintik, ha az író hajlandó nyilvánosan felhasználni, viszont nyelvi szinten a kiadók nem feltétlenül szeretnék látni ezt a hátteret. Apró egzotikus történeteket akarnak, de csakis finnül és lehetőleg a sztenderdnek megfelelő finn nyelven. Másnak nem nagyon van helye a nyomtatott irodalomban. A színpadi költészetben, amit én is művelek, azonban sokan adnak elő angolul. Menekült hátterű fellépők is vannak, akik az anyanyelvükön alkotnak és egymásnak mutatják be a műveiket. A színpadi költészetben a soknyelvűség láthatóbb és elfogadottabb.

 

Olli: Ez leleplezi a szakmai irányultságomat: amikor irodalomról van szó, gyakran regényekről beszélek. Nagyon jó, hogy felhoztad a színpadi költészet nyelvi sokféleségét, abban valóban jelen van. A költészetben a kevertnyelvűséggel is jóval többet kísérleteznek, ami a regényekre szinte egyáltalán nem jellemző. Legfeljebb apró kódváltásokként van jelen másnyelvű szavak formájában, de a regényekben általában nincsenek szavaknál nagyobb nyelvi egységek. Nincs például olyan regény, amely egy finnországi svéd család kétnyelvű hétköznapjait mutatná be, és a szereplők két nyelven beszélnének benne. Legalábbis én nem tudok ilyenről.

 

Daniil: Az egyetlen, ami eszembe jut, Erkka Mykkänen Something not good (2018) című regénye, amely részben angolul íródott és az egyik cselekményszála külföldre helyeződik. De az a mű is ugrál az angol és a finn között, és hiányzik belőle az a nézőpont, amelyről most beszélünk. A kódváltást inkább hatáskeltő módszerként alkalmazza.

 

Olli: Umayya Abu-Hanna ’Téged’ (Sinut, 2007) című regényének elbeszélője is játszik a nyelvvel. Például egy viccet angolul mesél el és nem fordítja le, mert a forrásnyelven jobban működik.

 

Daniil: Koko Hubara ’Barna lányok’ (Ruskeat tytöt, 2017) című esszékötetében is van valamennyi idegen nyelvű szó.

 

Olli: Igen, lefordítatlan héber kifejezések vannak benne. Ez meglehetősen erős gesztus, mert az olvasó úgy érezheti, hogy kizárják, de hatáskeltő eszköznek jó. Azt szemlélteti, hogy milyen a világ: az ember gyakran ütközik nyelvekbe, amelyeket nem ért.

 

Daniil: Hozzátenném, hogy nagyon pozitív dolognak látom, hogy a költészetben vannak soknyelvű kísérletek, mert a jelenségek gyakran ezekről a periférikus területekről jutnak be a főáramba. A jó költészet petricsésze, amiben sok mindent kipróbálnak, és a kísérletezés gyakran beszivárog az elsődleges vonalba. Lehet, hogy ez fog történni a soknyelvűséggel is, mert már él annyira a költészetben, bár természetesen lehetne még erősebb. A költészeten keresztül a soknyelvűség eljuthat a regényirodalomba, a kultúrába és valamikor az intézmények szintjére is.

 

Olli: Ez szép lenne. Hiszek abban, hogy a költészetben lehet olyan dolgokkal kísérletezni, amelyek a prózában is sikeressé válhatnak. Kívánom, hogy így történjen. Ez azért is lehetséges, mert sok költő kezd prózaírásba.

 

Flóra: Reméljük, hogy a próza is átveszi ezt a módszert. Bevándorlási regényeket kutatok, és azokban is van ilyen jellegű soknyelvűség. Bár nem tudom, lehet-e teljes értékű soknyelvűségnek nevezni, de gyakori, hogy a finnül írott művekbe másnyelvű kifejezések ékelődnek. Ezt a bevándorlási regény egyik formai vagy pontosabban nyelvi jellemzőjének tekintem. Tudomásom szerint Olli is azt gondolja, hogy a bevándorlási irodalmat önálló műfajnak tarthatjuk, amely saját tematikus, formai és szerkezeti vonásokkal rendelkezik.

 

Olli: Ez attól is függ, milyen helyzetekben szükséges meghatározni a bevándorlási regény műfaját. Biztosan vannak ilyen helyzetek, viszont abból a szempontból szerintem problémás, hogy nagyon szűk keretbe szorítja a művet, amelyet így csak egy bizonyos módon olvasunk. Kritikusan viszonyulok az ilyen címkékhez. Persze, ha a bevándorlásról mint témáról van szó, lehet azt mondani, hogy a könyv bevándorlással kapcsolatos témákat tárgyal, és ezért bevándorlási irodalom. Az irodalomkutatásban szerencsére legalább a bevándorló író fogalmától megszabadultunk, amit néhány éve még próbáltak Finnországban bevezetni. Az a fogalom valóban megbélyegző.

 

Flóra: Én is gondolkodom rajta, hogy jobb lenne-e a bevándorlási témájú regény terminust használni vagy valami mással kiváltani, de a bevándorlási regény szerintem már megfelelőbb terminus, mint a bevándorlóregény. A kutatásomban nem is használom a bevándorló szót, hanem a bevándorolt kifejezéssel helyettesítem, mert a bevándorló a folyamatos melléknévi igenévre hasonlít, és olyan, mintha arra utalna, hogy valaki örök bevándorló.

 

Daniil: Ha tematikus alapon határozzuk meg a bevándorlási regényt, akkor szerintem is egyértelműen létező műfaj, amely például a kulturális ütközéseket vizsgálja. Mégis magában rejti a veszélyt, hogy ha bevándorló író vagy, akkor mindent, amit írsz bevándorlási irodalomnak tartanak. Emiatt félrevezető terminus lehet. Irodalmi műfajként viszont valóban találunk ilyen témákkal foglalkozó szövegeket, amelyeket bevándorló szerzők is írnak. De őslakos finn is írhat bevándorlási regényt, vannak is ilyen történetek.

 

Flóra: Igen, én is így látom és foglalkozom őslakos vagy „etnikai finn” szerzők által írt művekkel is.

 

Olli: Antti Tuuri amerikai áttelepülésről szóló regényei nagyon jók! Tekinthetjük őket bevándorlási regényeknek.

 

Flóra: Az is eszembe jutott, hogy esetleg az áttelepülési regény terminust kellene használni, az talán jobb lenne.

 

Olli: Legalábbis abban az értelemben igen, hogy sok mű folyamatos áttelepülést ábrázol. Ritka, hogy egy regény csak A-ból B-be költözésről szól.

 

Flóra: Daniil, hogy viszonyulnál hozzá, ha bevándorlási hátterű költőnek neveznének? Biztosan azért választottál finn nyelvű művésznevet, mert el akartad kerülni ezt a besorolást.

 

Daniil: Igen, így igaz. Fiatal voltam, 16 éves, amikor kitaláltam a Susinukke Kosola művésznevet. Nem akartam vele a nagyközönség előtt szerepelni, hanem csak zine-ket szerettem volna rajta megjelentetni és terjeszteni őket, de a név megmaradt. Pontosan az a gondolat állt a névválasztás hátterében, hogy ne a Daniil Kozlov név határozza meg a füzetek olvasatát. Később pedig nem akartam túlhangsúlyozni a bevándorló hátteremet, habár – klisészerűen – tárgyalom a másságot, és az első művemben a bevándorlói lét is megjelenik közvetlenül a szöveg szintjén. De nem azzal akartam figyelemre szert tenni, hogy egy romantikus bevándorló költő vagyok, aki a másságról ír. Azt szerettem volna, hogy az emberek a szövegeim érdemei miatt vegyenek észre, olvassák őket és elmélkedjenek rajtuk. Utólag persze rájöttem, hogy eléggé visszataszító a feltételezés, hogy a Susinukke Kosola név neutrális lenne, mert egy finn férfira utal. Azt gondoltam, hogy ha női vagy bevándorló hátteret leleplező névről lenne szó, akkor valaki mindig vádolhatna azzal, hogy azért kerültél reflektorfénybe, mert kisebbséget képviselsz, nem a szövegeid érdemeként, hanem az identitásod és a háttered miatt. Ezt már 16 évesen érzékeltem és úgy próbáltam elkerülni, hogy Susinukke Kosolának neveztem magam.

 

Olli: Ez nagyon érthető. Merem állítani, hogy a valódi neveden teljesen más lett volna a fogadtatás. Jó választás volt, akkor is, ha megbántad.

 

Flóra: Én is úgy gondolom, hogy a bevándorolt és a bevándorlási hátterű írókra más követelmények vagy elvárások vonatkoznak, abból a szempontból, hogy milyen témákról kellene írniuk. Az elmúlt években sok vita volt a kulturális kisajátításról, elsősorban fehér „etnikai finn” szerzők bevándorolt szereplőket ábrázoló művei körül. Szerintetek hogyan kellene egy fehér „etnikai finn” írónak bevándorolt szereplőket alkotnia, hogy elkerülje a kulturális kisajátítás vádját?

 

Olli: Jól kellene megírni őket. A kulturális kisajátításról folytatott diskurzus annyiban hasznos, hogy tudatosítja az írókban azokat a csapdákat, amikbe beleeshetnek. Ha az író olyan szereplők bőrébe bújik, akiknek nem ismeri a tapasztalatait, többet kell használnia a fantáziáját, ami nagyobb munkát igényel. Mégis írhatunk akár űrlényekről is, annak ellenére, hogy semmit nem tudunk róluk. A hihetőség több tényezőből ered, nem csak abból, hogy egy mű a valóságon alapul.

 

Daniil: Ez nagyon nehéz kérdés, mert a kulturális appropriáció abban a tekintetben szerintem jó terminus, hogy észszerűen van meghatározva és általában helyesen is használják. Irodalomra alkalmazva azonban nagyon problémás és bonyolult, ezért én nem is használom arra. Az irodalomban a rasszizmust és a kulturális kisajátítást a megjelent mű következményein keresztül közelítem meg, ami inkább szociológiai kérdés. Megerősíti-e a mű például egy bizonyos csoporttal kapcsolatos előítéleteket? Hasznot húz-e abból, hogy valaki másnak nem volt lehetősége elmesélni a történetet? Úgy értve, hogy visszaél-e például egy nem számi által írott számi szereplőket bemutató regény azzal, hogy a számiknak nincs lehetőségük elbeszélni a saját történetüket, és megismétli-e a mű a számikról alkotott egyes előítéleteket vagy tévképzeteket. Az a nézet, hogy a kulturális kisajátítás vádja meg akarja fosztani az írót képzeletétől és a nyelvétől, illetve meg akarja tiltani a szólásszabadságát, a kommunikációs kultúra problémája is. Valójában inkább az a kérdés, hogyan illik a mű az összképbe, az irodalmi intézménybe és hogyan kommunikál a körülötte lévő társadalmi szerkezetekkel. Nem gondolom például, hogy egy fehér szerző csak fehér szereplőket írhatna. Azonban ha valaki, akinek nincs róla személyes tapasztalata, menekülttörténetet szeretne írni, akkor talán nem ő az elsődleges jelölt, akinek meg kellene írnia, hanem esetleg menekülteket kellene meginterjúvolnia vagy lehetőséget adnia nekik, hogy hallassák a hangjukat, nem pedig a nevükben beszélni. Ezek inkább etikai, mint irodalmi kérdések.

 

Olli: Teljesen egyetértek. Annyit tennék hozzá, hogy a kultúra mindig kölcsönzés, átvétel, nem saját dolog. Egy skála, amelynek végpontjai vannak. Az, hogy egy író hogyan hasznosítja a kulturális ismereteit, etikai döntés. Az etikai tengely mellett az író megoldásai a hozzáértés és a minőség tengelyén is mozognak. Ezért utaltam rá, hogy bevándorló szereplőket lehet jól vagy rosszul írni.

 

Daniil: Kreatív írást tanítok a Turkui Egyetemen, és a hallgatók gyakran kérdezik, kinek a tapasztalatairól írhatnak, mi ehhez a vezérfonal. Nagyon nehéz válaszolni, de ha valaki például azt kérdezi, igaz-e, hogy nem lehet transznemű gyilkosról írni, mert a transzneműek kisebbséghez tartoznak, azt mondom, hogy nem erről van szó. Probléma akkor van, ha olyan transznemű gyilkost ír az ember, akinek a transzneműség és a gyilkosság a két meghatározó vonása, amelyek között ok-okozati összefüggés van – vagyis azért gyilkos, mert transznemű. Ha azonban a gyilkosnak a transzneműség csak egy a többi tulajdonsága közül, és nem meghatározó vagy nem a gyilkossághoz vezető sajátosság, akkor a szereplő ábrázolása máris sokkal kevésbé problematikus.

 

Olli: Az is előfordul, hogy az írók játszanak a sztereotípiákkal, tudatosan ellenük szegülnek vagy átveszik és kisajátítják őket, de a megkérdőjelezés vagy a zavarkeltés szándékával. Nem csak kölcsönveszik és felhasználják őket, hanem más céljaik is vannak.

 

Flóra: A sztereotípiákat tényleg számos módon lehet használni. Most Olli könyve fogadtatásáról kérdeznék, mert a mű heves vitát váltott ki Jyrki Nummi áprilisi kritikája után. Milyen visszajelzéseket kaptál az elmúlt hónapok alatt?

 

Olli: Olyan szerencsém volt, hogy sokan azonnal észrevették a kritika tisztességtelenségét, számomra korábban ismeretlen emberek is. Sokan mellém álltak, így nekem nem igazán kellett úgymond megvédenem magam. Arra is lehetőséget kaptam, hogy a rádióban rögtön reagáljak a bírálatra, ezért az olvasók nem értettek annyira félre. Természetesen rengeteget törtem a fejem, hogy miért lehet a könyvet úgy olvasni, ahogy a kritika írója tette. Egy érvet tudok felhozni a védelmében: bár a mű egyértelműen esszékötet, nem kutatás, az első sorokban mégis kijelentem, hogy irodalomkutató vagyok. Ez megengedi, hogy egy kutató szavaiként olvassa a könyvet, amelyet így talán lehet kritizálni az általa említett nézőpontokból. Úgy tűnik, Finnországban egyszerre csak egyvalami lehet az ember. A műben egyidejűleg próbáltam bemutatni az elmúlt években végzett kutatásaim eredményeit, illetve önmagam lenni és kifejezni a személyes kételyeimet afelől, van-e értelme ilyen kutatást csinálni. Ebben az tekintetben a mű talán ellentmondásos és különböző olvasatokat tesz lehetővé.

 

Daniil: Azt, hogyan lehetett a könyvet így olvasni, én inkább úgy közelíteném meg, hogy milyen okokból döntött a kritikus az ilyen olvasat mellett, figyelembe véve a mű keletkezési hátterét. Még ha jelentősen eltérő véleményen is volt, a Helsingin Sanomat megfelelő fórum lett volna, hogy vitát folytasson a kötetben felhozott nézőpontokkal. Ehelyett nagyon elferdítette a könyv állításait, nem tárgyalta vagy fejtette ki őket, hanem félrevezetően mutatta be. Furcsán kelletlen recenzió volt. Nem értem, hogy a szóban forgó személy miért nem arra használta a helyet, hogy előrébb vigye a beszélgetést, hanem nevetségessé téve próbálta bemutatni Ollit és a művét, úgy, mintha nem is lenne érdemes több szót pazarolni rájuk.

 

Olli: Azért mégis volt egy rövid idő, amikor Finnország legnagyobb napilapjában vitatkoztak a műről. A kritika folytatásaként beszélgetés bontakozott ki a finn irodalomról. Ez nagyszerű lehetőség lett volna a professzoroknak az állásfoglalásra és más irodalmi intézmények részvételére.

 

Daniil: Én inkább elvesztett lehetőségnek láttam. Jó alkalom lett volna egy árnyalt nyilvános diskurzusra a könyv alapján, de szerintem sajnos ez nem valósult meg.

 

Olli: Olyan a téma, hogy valóban lehetett volna róla tovább is beszélni, de a diskurzus már majdnem elapadt. Szerintem az irodalmi intézmények meghatározó személyiségeinek kötelessége lenne részt venni az ilyen vitákban. Hol vannak a professzorok? [Kiegészítés: A beszélgetés után Olli hozzátette, hogy a Finn Irodalmi Társaság oldalán 2021.08.30-án megjelent blogbejegyzésében Tuomas M. S. Lehtonen történészprofesszor az esszékötetben kifejezett meglátások mellett foglalt állást.]

 

Flóra: Elérte-e a kötet a célját legalább abból a szempontból, hogy szélesebb körű diskurzust keltett a tudományos közösségen kívül?

 

Olli: Igen, remélem. Finnországban rengeteg könyv jelenik meg, és a legnagyobb részük minden figyelem nélkül tűnik el. Örülni kell, hogy ez megtalálta a közönségét és figyelmet kapott, hiszen olyan kérdésekről van benne szó, amelyek mindenképpen további vita tárgyai lesznek a következő években. A világ ebbe az irányba változik.

 

Flóra: Úgy próbáltam határok felettivé tenni a könyv körüli vitát, hogy írtam róla egy kétnyelvű recenziót az Észak folyóiratba, magyarul és angolul, azzal a céllal, hogy mindkét országban, mindenki számára érthetően vegyen részt a diskurzusban. Mekkora teret kap a határok feletti kutatás az irodalomtudományban? Viszonylag marginális jelenség még vagy felszállóágban van?

 

Olli: Meghatározástól függ. Több határok feletti kutatáshoz sorolható projektben veszek részt, és ezért nekem úgy tűnik, hogy sokan foglalkoznak ezzel. De egyébként is merem azt mondani, hogy ez egy olyan nézőpont és kutatási terület, ami nem csak átmenetileg népszerű. Most például új disszertáció fog megjelenni a finnországi írók soknyelvűségéről, Katri Talaskivié a Jyväskylä-i Egyetemen, de más disszertációk és diplomamunkák is vannak készülőben.

 

Flóra: Az esszéköteted egy száz évvel a jövőbe tekintő vízióval zárul, amely szerint Finnországban egyre több soknyelvű kutató lesz, akik akár finn nyelvű irodalomra is specializálódhatnak. A vízió szerint a finnországi irodalom soknyelvű lesz, mint ahogy az irodalomtudomány szakos hallgatók és az olvasók is. Látható szerinted ilyen jellegű változás már most? Vannak-e bevándorlási hátterű irodalomkutatók?

 

Olli: Elég kevesen. Talán inkább csak gyenge jelekről beszélhetünk, de remélem, hogy elindult ez a folyamat. Daniil, te mit gondolsz?

 

Daniil: Én azért kezdtem finn irodalmat tanulni, mert nagyon érdekelt, hogyan építették fel a Finnország-képet az irodalomra. Inkább szociológiai ágazatként közelítettem meg. Talán én is a gyenge jelekhez tartozom, mert bevándorló hátterűként tanultam finn irodalmat. Ha jól tudom, Pajtim Statovci is irodalmat hallgatott. Más bevándorló hátterűekre most nem emlékszem az évfolyamból. Ritkán, de vannak bevándorló hátterű hallgatók finn irodalom szakon is.

 

Flóra: Én ismerek néhány bevándorlási hátterű irodalomkutatót. A saját esetemmel kapcsolatban azon gondolkodtam, felmerülhet-e az a kérdés, hogy van-e jogom bármit mondani a Finnországban írt irodalomról, így, hogy nem itt nőttem fel. Felnőttként tanultam meg finnül, majd ideköltöztem, hogy megállapításokat tegyek a finnországi irodalomról.

 

Olli: Úgy is fel lehetne fogni, hogy „De jó, valaki nem finnt érdekel a finn irodalom! Mondd el, mit gondolsz!”.

 

Daniil: Attól is függ, azt mondja-e a kívülről jött, amit a finnek hallani akarnak. Ha nem, akkor megkaphatod, hogy „te nem értheted ezt”. Teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy valamikor ilyen megjegyzésekbe ütközöl, de én ezt a kívülállóságot – azt, hogy nincs szuperszentimentális viszonyod a múminokhoz és Az ismeretlen katonához (Väinö Linna: Tuntematon sotilas, 1954) –, inkább erősségnek látom, amiből meríteni lehet. Olyan új nézőpontokat adhat, amikre szükség van az irodalomkutatásban. Jó lenne, ha ez lenne az emberek álláspontja: „Te máshogy látod? Fejtsd ki a véleményed!”.

 

Olli: Említetted, Daniil, hogy szociológiai szempontból közelíted meg a finn irodalmat. Antropológiai aspektusból is lehetne, idegen törzs körében való tartózkodásként. Amikor az európaiak Afrikába mentek, nem gondolkodtak rajta, mondhatnak-e bármit is. A kívülállóság által adott nézőpont fontosságáról írtam az esszékötetben. Ha túl közel vagyunk egy jelenséghez, akkor a közelség elvakít, és nagyon nehéz kilépni valamiből, amiben benne vagyunk.

 

Flóra: Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az is, hogy a könyv eredetileg tervezett címe ’Az idegen fényében’ (Vieraan valossa) lett volna?

 

Olli: Igen. Módszerként így is jelen van a műben a törekvés, hogy idegen szemmel nézzük az ismertet és a megszokottat. Ezt persze nem lehet tökéletesen megvalósítani, de a képesség fejleszthető. Te alapvetően rendelkezel ezzel a képességgel, bár idővel el fog veszni. Gyorsan fel kell írnod az észrevételeidet!

 

Flóra: Igyekszem megfogadni a tanácsot. Térjünk át a ’Türkiz övezetre’, amiben Daniil többek között társadalmi témákkal foglalkozik, mint ahogy a többi művében is. A kötet bemutatóján azt mondtad, hogy számodra a költészet a filozófiai írás folytatása. Filozofikusnak vagy társadalmi vonatkozásúnak tartod a költészeted? Vagy egyensúlyban van a két vonás?

 

Daniil: A filozófia inkább ahhoz kapcsolódik, hogy mi motivál írásra. Nagyon érdekesnek találom a filozófiát, például azért, mert szeretem a pontatlanságát, ami a lírát és a világ lírai észlelését is jellemzi. A költészet új, nem akadémiai terminológiát ajánlhat a világ észleléséhez. A tudományban a terminológia használatának feltétele a pontos és következetes meghatározás, míg a költészetben előfordulnak olyan kétértelmű vagy homályos jelentésű kifejezések, amelyeket az ember jobban tud alkalmazni a saját érzelmi világára és tapasztalataira. A költészet jó eszközöket kínál a világ megfigyeléséhez és elemzéséhez, ha meglátjuk benne ezt a lehetőséget. Én a műveimben egy perspektivikus világszemléletet próbálok alkotni, valamint használható szavakat és hasonlatokat kínálni, amelyeken keresztül meg lehet érteni és rendszerezni az ábrázolt világból származó érzelmeket és gondolatokat.

 

Flóra: A kötet bevezető mondatában a fiktivitását kommentálod: „igaz, mint minden feljegyzett élet”. Ez túl nagy kérdés, de mit gondolsz a fikció és a valóság viszonyáról?

 

Daniil: A mondatban egy kis gúnyt rejtettem el az autofikció iránt. Szerintem egy mű valóságosságát nem az adja, hogy valamilyen összefüggésben áll a valósággal. Az autofikció műfaja azért érdekes, mert a műfaji meghatározása nem magából a szövegből ered. Nincsenek a szövegben jelzések, amelyekből ki lehetne következtetni, hogy autofikcióról van szó, hanem a műfaji meghatározás a kiadó vagy az író ígérete arra, hogy a mű tartalma a valósághoz kapcsolódik. Emiatt az autofikciót az emberek másképp olvassák, például több mindent elnéznek neki vagy más dolgokat keresnek a műben, mint a fikcióban. Amikor feljegyzünk egy életet, az bizonyos értelemben fikcióvá válik. Ha informálódni szeretnénk a világról az irodalom által, szerintem lustaság ezt a funkciót kizárólag az autofikcióra hagyni. A fikción keresztül sokféle igazsághoz juthatunk a világról, amelyeket egyéb módon nem tudunk elérni. Azt szeretném, hogy az olvasók a fikciót is komolyan vegyék és társadalmi jellegű irodalomnak tekintsék, ami megállapításokat tehet a valóságról. Ezzel szemben remélem, hogy az autofikció szerepe csökken. A célom a fikció megbecsülésének helyreállítása.

 

 

Flóra: Az egyik versedben kritikusan írsz az újnacionalizmusról. A vers megszólítottja észrevesz egy nacionalista bélyeget egy padon és megpróbálja lekaparni, de borotvapengét rejtettek alá, ami felsérti az ujját. Tárgyalod más műveidben is a nacionalizmust és a rasszizmust?

 

Daniil: Meglátásom szerint a nacionalizmus kérdése átjárja a műveimet, hiszen a hatalom kiemelt szerepet kap bennük, és a nacionalizmus a hatalom egy formája, bár ritkán nevezem nevén. A költészetben szinte sosem teszem ezt, szerintem ez nem a költészet feladata. Ha valamiről közvetlenül szeretnék írni, akkor inkább tárcát írok. A .tik. az egyetlen, amelyben a szöveg szintjén foglalkoztam a bevándorló hátteremmel, azzal, milyen volt Finnországban oroszként felnőni. Mivel nagyon fiatalon költöztem ide, csak a finnségen keresztül vettem észre az oroszságomat. A finnektől tudtam meg, hogy orosz és ezért más vagyok. Más nyelvet beszéltem otthon, mint a többiek, de nem gondoltam, hogy bármi alapvető különbség lenne köztem és köztük, mielőtt ők rámutattak. Számomra az oroszság a finnség furcsa negációként született, azon keresztül, hogy „nem hozzánk tartozol, hanem egy vagy közülük és rossz vagy”. Ilyenek voltak a ’90-es évek és a külvárosi élet.

 

Flóra: Az identitás a más fényében való kialakulása a ’Türkiz övezetben’ is központi téma, és a másság több szinten is megjelenik a kötetben. Valamiféle interszekcionális másságot akartál ábrázolni?

 

Daniil: Nem volt kifejezetten ilyen célom, de az igaz, hogy az interszekcionális megközelítésmód áthatja a szövegeimet. Próbálom elkerülni, hogy a szereplők csak egyetlen dolgot képviseljenek. A szereplőim különféle események, identitások, történetek, tulajdonságok és hatalmi szerkezetek csomópontjai. Ilyennek látom az embereket és így is próbálom ábrázolni őket. Arra törekszem, hogy ne egyes tényezők határozzák meg vagy tartsák fogva a szereplőket, hanem különböző vonások keresztezzék egymást bennük, ami sajátos eredményekhez vezet.

 

Flóra: Olli is sokat írt a másság fogalmáról, a használhatóságáról és a korlátairól. Olli, hogy látod most a fogalmat? Mennyire lehet használható és jelentős az irodalomkutatásban például a bevándorlási témájú regények elemzésében?

 

Olli: A ’Búcsú a hazai irodalomtól’ című kötetben arról írtam, hogy a másság fogalma önmagában diszkriminatív, ez vele a probléma. Ha az ember arra építi a kutatását, akkor könnyen a diszkriminációt megismétlő eredményekre juthat. Daniil olyan okosan beszélt a költészetről, hogy kedvem lett újra azt olvasni. A költészet nyelve valóban lehetőséget biztosít a túlzott kategorizálás elkerülésére, és ez az, amit szeretnék elérni. Másrészt viszont kutatóként problémás ellenezni a kategorizálást és a fogalomalkotásokat, hiszen nekünk, kutatóknak szükségünk van rájuk, mert ezekkel dolgozunk. Talán át kellene térnem a költészetre, ha az ekkora szabadságot ad. Vonz az ilyen nyelvi környezet.

 

Daniil: A filozófia nyelvhasználati hagyománya is nagyon gazdag, talán egy kissé lírai is. Ez jellemzi az esszéisztikát és például a filozófiai aforisztikát is, amit Nietzsche és a popularizált filozófiai szövegek képviselnek.

 

Olli: Igen. A tudományos írás ideálja viszont a természettudományból származik és egyértelműséghez vezet. Ez teljesen elveszi az írás örömét.

 

Daniil: Úgy látom, hogy a self-help átvette a régi filozófia helyét. Próbálja rendszerezni és érthetővé tenni a világot, valamint eszközöket és útmutatást adni a benne való boldoguláshoz. Az viszont bosszantó, hogy a self-help emberképe, a szubjektum, aki a szövegek célközönsége, mindig újliberiális és polgári. Jó lenne, ha többféle szubjektum és sokoldalúbb gondolkodás lenne a self-helpben. Szeretném, ha jobban visszatérne a filozófia gyökereihez, modern sztoicizmust hozna és visszaállítaná a filozófiát mind a líraiság, mint a gyakorlat szintjén. Egy kicsit eltértem a témától.

 

 

Flóra: Adjunk most szót a közönségnek. Valaki azt kérdezi, hogy amennyiben a bevándorló író megbélyegző terminus, mit gondoltok a munkás- vagy munkásosztálybeli író kifejezésről? Az is túlzottan meghatározza a recepciót? Van-e még egyáltalán munkásirodalom?

 

Olli: Az első kérdésre könnyű azt válaszolni, hogy igen, erre a kifejezésre is érvényesek az elmondottak, ez is meghatározza a befogadást és útmutatást ad az olvasáshoz. Egyes esetekben jó útmutatás és hasznos ez a nézőpont, de persze nem mindig. A másik kérdés az volt, van-e még munkásirodalom. Miért ne lenne? Márkajelzésként fontos irodalmi alműfaj, saját olvasóközönsége van és használják a marketingben, illetve a kutatások kategorizálásában. Bár az idők során változott a jelentése, mint ahogy a munkásosztályhoz tartozás jelentése is változott a társadalomban.

 

Daniil: Manapság a munkásirodalom láthatóan kevésbé divatos, mint korábban. Hannu Salama még aktív, fellép az együttesével, interjúkat ad és könyvet is publikált nemrég. Érdekes mű, mert ötvöződik benne a ’90-es évek eleji, kései munkásirodalom hatása a jelennel, a közösségi médiával, az okostelefonnal és az internettel. Szerintem mégsem igazán beszélnek mostanában munkásirodalomról, csak Ossi Nymannal kapcsolatban, de ott is inkább olyan kontextusban, hogy „manapság a munkásosztály munkakerülőkből áll”. A finnországi kortárs regényekben bemutatott világ erőteljesen a középosztályra korlátozódik. Noha a szegénységet és a kisebbségeket is egyre többet ábrázolják, a kiindulópont mégis középosztálybeli. A munkával és azzal, ahogy azt a munkásirodalomban megközelítették, mostanában nem nagyon foglalkoznak. Szeretném, ha a társadalmi osztályok aspektusa jobban felvetődne az irodalomról szóló diszkurzusban és az irodalomelemzésben. Szerintem hasznos lenne a világ számára, ha ebből a szempontból vizsgálnánk meg a kortárs műveket. Hogyan ábrázolják a társadalmi osztályok tapasztalatait az irodalomban? Hogyan írnak a munkáról? Mit jelent a kiégés csodálata? A Helsingin Sanomatban ez utóbbit generációs tapasztalatnak nevezték.

 

Flóra: A te műveidet is lehetne az osztály szempontjából elemezni. Az osztálykülönbségek a ’Türkiz övezetben’ is fontos téma.

 

Olli: Annyit tennék még hozzá, hogy a munkásirodalom tudatosan igazodik ehhez a műfajhoz és folytatni akarja. Megjelenik például a stílus- és témaválasztásban, a kiadóválasztásban és látszik a könyv borítóján. Az, hogy a művekben továbbra is ábrázolnak munkavégzést és különböző társadalmi osztályokhoz tartozó szereplőket, egy másik dolog. El kellene választani egymástól a kettőt.

 

Daniil: Szerintem a munkásirodalom reneszánszát a művek osztályszempontból való elemzésével lehetne megvalósítani. Erre reagálna az irodalmi és a művészeti szféra, illetve a média, és elkezdenének olyan művek születni, amelyek középpontjában az osztály kérdése áll. Vagy egy nagy szenzációra lenne szükség, például arra, hogy egy szegény, alacsony iskolázottságú író műve nyerje el a Finlandia Díjat.

 

Flóra: Még egy közönségkérdés: van-e olyan kortárs mű vagy lehetne-e olyat írni, mint Väinö Linna A sarkcsillag alatt (Täällä Pohjantähden alla, 1959−1962) című trilógiája, amely jelentősen megváltoztatta a finn történelemről alkotott felfogást? Betölthet-e manapság ilyen szerepet egy regény? Van-e olyan regény, amit nagy korábrázoló műnek tarthatnánk?

 

Olli: Éppen Niillas Holmberg Halla Helle (2021) című regényét olvasom. A számi irodalommal kapcsolatos diskurzusban felvetették a kérdést, hogy Finnországban nincs a számi létről szóló nagyregény. Holmberg műve szerintem pótolja ezt a hiányt. Egy régies nagyregény abban az értelemben, hogy nem a különböző elbeszélési technikákra helyezi a hangsúlyt, hanem a számi közösségben fontos kérdésekre. A mű elbeszélője délről származik és úgy tudja bemutatni az olvasónak ezeket a kérdéseket, hogy az is jól megérti, aki nem jártas bennük. A finnországi irodalom nagy számiregénye. Az, hogy mennyire jól sikerült kivitelezni, további vita tárgya lehetne, de mindenesetre szerintem ezt a pozíciót foglalja el a mű a finnországi irodalomban. Arra a kérdésre, hogy lehet-e ilyen szerepet betöltő művet írni a mainstream kultúrában, Daniil válaszol.

 

Daniil: Cinikusan azt mondom, hogy nem. Ahhoz, hogy egy mű mély nyomot hagyjon a kultúrában, hatalomra van szükség, hiszen különben nem kap elég nyilvánosságot és teret a köztudatban. Napjainkban a könyvek élettartama annyira rövid, hogy egy regény sem tud jelentős nyomot hagyni a kollektív tudatban. Miki Liukkonen O (2017), labda, kör vagy aminek nevezzük című regénye egy erre tett kísérlet volt, habár a mű nem populáris olvasóregény. Mika Waltari Szinuhe (Sinuhe egyptiläinen, 1945) című klasszikusa újabb kiadásával egyidőben jelentették meg, azt a benyomást keltve, hogy a finn nagyregény új korszaka kezdődik. Liukkonen művére akkor nagy figyelem irányult – már amennyire ez egy könyv esetén lehetséges –, de aztán véglegesen eltűnt. Nem volt különösebb hatása, mint ahogy más műveknek sem. Vagyis az a válaszom, hogy manapság nem lehet kulcsfontosságú pozíciót betöltő nagyregényt írni, mert az irodalmi intézményeknek már nincs akkora hatalmuk, mint korábban. Az olyan hosszútávú hatást gyakorló művek, mint például Topelius ’Hazánk könyve’ (Maamme kirja, svédül: Boken om vårt land, 1875) vagy a Kalevala (1849), nem azért gyökereztek meg a finn kultúrában, mert kiemelkedők, hanem azért, mert az iskolában rákényszerítették őket a diákokra. Ma senki nem olvassa a Kalevalát, és a megjelenésekor is tíz évbe telt, mire az első ötszáz példányt eladták. Ha jól emlékeszem a tanulmányaimból, a kortárs fogadtatás túl nehéz szövegnek ítélte, de örültek neki, hogy van, mert általa a finnek önálló néppé váltak. Arra volt szükségük, hogy népként komolyan vegyék őket, és a Kalevala létezése fontosabb volt, mint a tartalma.

 

Olli: Ha mégis születne ma valami hasonló mű, mint A sarkcsillag alatt, nem lenne elég, ha csak könyv formában jelenne meg, hanem mellette filmnek, tévésorozatnak is kellene lennie, és pólókat kellene róla árusítani stb. Az a nyilvánosság, amit egy könyv kap, már nem elég, ahogy Daniil is mondta. Több művészeti ágban kellene egyidejűleg élnie, de a kiindulási pontja lehetne könyv, ami jó felületet kínálna a többi médiumnak.

 

Daniil: Annyiban enyhíteném a válaszom cinikusságát, hogy megfelelő hatalomgyakorlás esetén lehetne ugyanazt a történetet különböző művészeti ágakban adoptálni. De nem lenne elég csak a könyv, hanem intermediális tapasztalatnak és egésznek kellene lennie. Egy ilyen koordinálása viszont nem valószínű, mert gazdaságilag nem érné meg. Azoknak a szerveknek pedig, akiknek nem a profit számít, nincs elég hatalmuk egy nagy intermediális alkotás koordinálásához. Talán egy diktatúrában sikerülne.

 

Flóra: Nincs több közönségkérdés, de van még egy kis időnk. Daniil, az identitás-felfogásodról kérdeznélek. A ’Türkiz övezetben’ olyan identitás-fogalom jelenik meg, amely fontos szerepet kap például a másság kutatásában, a posztkoloniális elméletben és a rasszizmus kutatásához is illene, mert arra a gondolatra épül, hogy az identitásunkat mások tükrében alakítjuk ki. Ki tudnád fejteni ezt az identitás-fogalmat? Nekem konstruktivista felfogásnak tűnik, amit a nemzeti identitásra is lehetne alkalmazni. Segítene-e ez szerinted a finnországi irodalmi színtér nacionalista keretének lebontásában?

 

Daniil: Az identitást szerkezetnek tekintem és hiszek abban, hogy az identitás a nyelvben épül fel, vagyis posztstrukturalista felfogásom van erről. Az identitás nem magában az emberben lévő dolog, hanem mindenképpen a környezettel való kölcsönhatás során alakul ki, amiből kifolyólag vagy kiegészítő és megerősítő, vagy kihívó és tagadó viszonyban van a környezettel. Az identitás a cselekvés kiindulópontja. A világra irányuló cselekedeteinket az vezérli, milyennek látjuk magunkat és hogyan identifikálódunk. Így inkább az a kérdés, milyen identitás eredményezne szilárd alapokra épülő cselekvést, amely lebontaná például a káros nacionalista szerkezeteket. A nacionalizmus lebontására törekvő identitásnak valamilyen kapcsolatban kell állnia a nacionalizmussal, de nem függhet teljesen tőle, mert akkor az identitás mindössze tagadásra épülne, az pedig semmilyen identitás számára nem tartós alap. A probléma leginkább az underground kultúrákban látszik, amelyek történetileg hajlamosak voltak csak a főárammal szemben meghatározni magukat, ezért ezek az identitások ingadozók és instabilak. Noha ellenzik a mainstreamet, attól függ a létezésük. Ezért egy, csupán antinacionalista identitás nem épülhet szilárd alapra és nem lehet tartós. Bonyolultabb identitást kell formálni, amelynek több alappillére van. Az egyik kiindulópont lehet a történelem, mint például a pánafrikanizmusban, amelyben egyesül a jelen állapot ellenzése és a történelmi olvasat, és erre támaszkodik az identitás, mely alapján új jövőt, kultúrát és együttélési formát próbálnak kialakítani. Túl bonyolultan sikerült megfogalmaznom.

 

Olli: Azért, mert a dolog valóban bonyolult. Nagyon jól összekapcsoltad az identitás szerkezetét és a nacionalizmust. A rasszizmus esetén ez úgy működhetne, hogy felismerem magamban a rasszista gondolatokat, tudatosítom magamban, hogy én is fogékony vagyok bizonyos gondolkodásmódokra és érzelmi reakciókra, és ez segítene legyőzni őket. Hasznosabb, mint kategorikusan tagadni, azt mondani, hogy én nem vagyok ilyen.

 

Daniil: Igen. Ha csak tagadná az ember, hogy rasszista, az csupán reaktivitás lenne, a környezetre való reagálás, és hiányozna belőle a proaktív, újat építő oldal. A tartós identitáshoz mindkettőre szükség van.

 

Flóra: Egyetértek. A megkülönböztetésre épített identitás problematikus lehet, ezzel például a posztkoloniális elméletben is foglalkoznak.

 

Daniil: Szerintem fontos, hogy úgy beszéljünk az identitásról, mint egy nézőpontról, amely a környezetünkhöz való viszonyunk és a világban elfoglalt helyünk megértésének egyfajta módja. Az emberi élet mégsem nem merül ki ennyiben, sokkal többek vagyunk, nem lehet bennünket szavakba önteni. Szerintem az embernek mindig nyitottnak kellene lennie az új hatásokra és irányokra. Az identitás és az identitáspolitika jó módszer arra, hogy olyanokat találjunk, akiknek hozzánk hasonló társadalmi tapasztalatai vannak, és tudjunk szövetkezni velük az elnyomó szerkezetek elleni harcban. Azonban észben kell tartani, hogy az ember nem egyetlen identitás, hanem több annál. Az identitásnak folytonos mozgásban kell lennie. Az identitás egy folyamat, amely a világgal való kölcsönhatásban alakul ki, nem egy velünk született esszenciális dolog, amelynek csak nevet kell adnunk.

 

Flóra: A ’Türkiz övezet’ pontosan ilyen identitás-felfogást közvetít. A beszélő identitása folytonos mozgásban van és azáltal fejlődik, hogy megtagadja az állandó azonosulást.

 

Olli: Nagyszerű zárlat!

 

Flóra: Köszönöm a részvételt!