ANYÁval a Szigeten

A könnyen megjegyezhető, de nehezen guglizható nevű ANYA koncertjére várva indiai cirkuszt nézek, és próbálom kiszámolni, meddig maradhatok, ha még sört is akarok venni, és meg akarom találni az IBIS szponzorálta Europe Stage-et anélkül, hogy elkésnék. Aztán miközben épp elkések, próbálom beleképzelni magam a 29 éves Anja Pil Christoffersen helyébe. A Szigeten lép fel, ami nem mutat rosszul egy önéletrajzban, viszont negyed négykor, és hát nem nehéz belátni, hogy fények és tömeg nélkül, a délutáni napon álldogáló néhány józan embernek R&B-t játszani nem a leghálásabb feladat.

A félig dán, félig amerikai, félig zenész, félig jogász ANYA egyébként saját elmondása szerint elektronikus R&B-t játszik, soul jazz és hiphop beütéssel. Idén debütált Faith című nagylemezével, amit a dán kritikusok azonban inkább popnak, mintsem R&B-nek tartanak, de ennek ellenére egyáltalán nem írnak rosszakat róla, még ha valószínűleg nem is lesz az év lemeze. Indulás előtt belehallgatva én se éreztem, hogy a Faith különösebben asztalt beszakító első album lenne, pont az a fajta különlegesség hiányzik belőle, ami miatt itt és most elsüthetem azt a poént, amire a dán szakíróknak esélye sincs: ANYA nem csak egy van.

Mire odaérek sörrel a kezemben, változatos összetételű kis közönség álldogál a színpad előtt, azt a benyomást téve, hogy a dán zászlót lengető, sörnek öltözött fickó és két barátja kivételével (akik inkább tűnnek rendes hazafinak, semmint ANYA-rajongónak) mindenki más csak odatévedt. Amivel persze semmi baj sincs, az odatévedés valahol a fesztiválozás lényege. Leülök a fűbe, belekortyolok a sörbe. Jó a zene. ANYA egy percig sem csinál problémát a közönség hiányából, élőben is jól működik a hangja, élvezi és érzi is a színpadot. Annyira, hogy két perc üldögélés után muszáj felállnom és közelebb mennem, hogy én is együtt lötyögjem végig a koncertet az odatévedőkkel. Kellemes meglepetés ez így ezen a ráérősen induló csütörtök délutánon.

Vajna Ádám

SISUDADA

OFF:

Dögmeleg van. Aznap még elmegyek a H&M-be venni egy szalmakalapot, mert persze egész nyáron nem jutottam el odáig, hogy vegyek egy szalmakalapot, pedig minden alkalommal leégett az orrom, amikor kiléptem az utcára. 2990 Ft helyett 990 Ft. Megnézem a címkéjét:

A bolt előtt szembejön egy lány, aki a krishnások kifőzdéjének kér adományt. Mondom, hogy sajnos. Megyek tovább, és nagyon elszégyellem magam, mert hirtelen felsejlik bennem a kis kínai gyerekrabszolga rémképe, aki a kalapomat varrta annak idején. Nem mintha ezzel segítenék rajta, persze, de visszaszaladok a lányhoz. Nem is sajnos ‒ mondom ‒, és adok neki egy kétezrest. Aztán eltekerek a Szigetre.

ON:

Dögmeleg van. Forgatom a térképet. Szeretek úgy gondolni magamra, mint aki kiválóan tájékozódik, de a térkép most minden sarkon jól jön. Mindjárt kezdődik a SISU, a fene vigye el, és hát itt van a Cirque du Sziget SÁTOR, de be van zárva, és amúgy is milyen kicsi! Aztán meglátom a szomszéd utcában a Cirque du Sziget PLACCot, amit eltakart a műhúsos hamburgert áruló kajás bódé. Tökéletes, tömött félkört formál a közönség, elfoglalva az utolsó négyztetcentiméter árnyékot is. Valahogy sikerül eljutnom az első sorig. Leülök a földre. Megiszok egy liter vizet. Még szerencse, hogy van kalapom.

Öt nő beszél finnül valahol egy mikrofonba.

Egyszerre előtörnek.

Micsoda látvány! Írni szeretnék a viseletükről, de képtelen vagyok rá (ld. inkább ezt). Kitölti tudatom a csillogós műanyag boák (amiket a későbbiek folyamán időnként fel is porszívóztak néhány megdöbbentően élethű parókával együtt) és a párducmintás szövetek tömkelege. Utóbbi szövetek egyébként visszatérő, meghatározó elemei voltak a színpadképnek, amit egy jellegzetes ízlés szerint díszített minibusz és egy 10 méter magas állványzat uralt.

Kapkodom a fejemet. Mit nézzek? A fizika törvényeit épp felfüggesztő akrobatamutatványokat? Azt a két nőt, aki a kocsi tetején egy 70-es évek szocialista diszkóslágereire emlékeztető darabra porszívócsőgitározik és dobol egy hordón (mindezt rikító műanyag virágok között)? Vagy a színpad egyik sarkában lévő táncost, aki nagyjából ugyanazokból az elemekből építette fel táncát, amiket én magam is lejtek időnként a konyhában, amikor senki sem látja?

Mert mindez egyszerre történt.

Mikor vége lett, értelmezni se próbálom a darabot. Amit ez az öt nő a Sziget minden egyes napján, 45 percen keresztül ledarált, DADA volt.

És csodálatos.

És a nép nevetett, és tapsolt, és örült.

Veress Dávid