Domokos Johanna: A számi ökokiritkus líra

Gondolatok Inger-Mari Aikio versei és Timár József fotói kapcsán

Njávkkastat

viidána bárrun

ligge sielu gealláriid

herve ráidalasa bániid

eatnama sala ruoksadiin

A simogatás

hullámként terül el

melengeti a lélek pincéit

kihímezi a létra fokait

a föld ölelésének pirosával

A mai ember legtöbb dilemmája abból adódik, mondják, hogy térben él, és nem kötődik helyekhez. Amíg nem gyökerezünk le tudatosan valahol, kevésbé fűznek érzelmek a tájhoz, és még kevésbé vállalunk morális felelősséget érte. Az ökokritikai körök nem győzik hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a fiktív, kibernetikus és üzleti világok tereivel összhangban újra kell élesztenünk a hely érzetét.

 

Az alig százezer lelket kitevő skandináviai számik (a magyar olvasó számára talán lappként ismerősebbek), Európa egyik legrégebbi, nagyjából ugyanazon a helyen élő természeti népe. Néhány beszélgetés vagy jól megválasztott könyv (lásd az ajánlott irodalmat) már elegendő ahhoz, hogy rádöbbenjünk a számik, egyben a természeti népek alapvetően más térszemléletére, az örök körforgásban haladó időszemléletükre, a kultúrájuk megfogalmazta tudás egyediségére, annak életteremtő és -fenntartó erejére. Mindarra, ami akár száz éven belül semmivé lehet. Timár József képeitől inspirálva Inger-Mari Aikio ezt írja a számik jelenlegi helyzetéről:

Dat leamašan álo ná

ja ná lea buorre

 

Mii birget bures

jeakkis bađa ráji

Mindig is így volt

és jól van ez így

 

Elboldogulunk mi

mocsárban fenékig

Čuvges balvvat

leat vealaheami beaska

 

„dii lehpet nu unnán”

„oh man čáppa gákti”

„mis ii leat vejolašvuohta juolludit”

A fényes felhők

a megkülönböztetés bundái

 

„mily kevesen vagytok”

„mily gyönyörű viselet”

„nincs lehetőségünk támogatni”

Sámi gákti

lokte hárduid

njulge čielggi

mále váibmui ruškki

A számi viselet

megemeli a vállat

kiegyenesíti a gerincet

színpompát fest a szívbe

Earát gehččet

imaštit 

amašit

 

Gákti

áidu min

sirkusárenai

Idegenek méregetnek

csodálkoznak

hüledeznek

 

Népviseletünk

cirkuszba

terelt

Álkimus náđđut

nugo earátge

 

Rivttiin doarodettiin

sáhttá soadjá doddjot

Legkönnyebb meghunyászkodni

mint sokan teszik

 

Jogokért hadakozva

megsebesülhet a szárny

A kortárs számi költőnő lírája személyes, de felfogható számi táj- és tudásdokumentumként is. Költészete esztétikai és lelki univerzálékban gyökerezve fejezi ki gondolatait, a művek ugyanakkor számi nyelviségük, illetve lappföldi lokalizációjuk miatt a kollektív és egyéni számi identitás újrafogalmazásáról és megerősítéséről is szólnak. Sok költőhöz hasonlóan Inger-Mari Aikiónál is megfigyelhető, hogy a természet, az emberi közösség vagy az egyén fizikai és lelki határainak megsértésekor megszólalnak a vers riasztóberendezései. 2009-es, Timár Józseffel közös kötetében így fogalmaz:

Dálkkádat lieggana

ozongeardi asehuvvá

 

Fierri geađgi ii šat orus

 

Maid mánámánná dalle

divrras árbeeatnamiinnes?

Az éghajlat melegszik

az ózonréteg vékonyul

 

Nem nyugszik a görgő kő

 

Mihez kezdenek majd unokáink

drága szülőföldjükkel?

Amikor Timár József (nemzetközi nevén Josef Timar), Bécsben élő magyar fotóművész 2004-ben felkérte, hogy Lappföldön készült képeihez társítson verseket, már a készülendő könyv és a Camera Poetica sorozat koncepciója is ki volt dolgozva. A végül 2009-ben megjelenő Számi ima című kötet verbális oldalát Inger-Mari Aikio-Arianaick számi versei alkotják, melyek tapasztalati világukban Timár József természetfotóinak ikonszerűségével rezonálnak, az így előálló szóképek pedig imává lesznek. Természetért, emberért, közös harmóniáért mondott imává.

Gaskaijabeaivváš

lea boaldán ruostadielkku

gáhkkora čeabáhii

 

Olbmui

dat boaldá ruohttasiid

agi beaivvi áibbašeami

Az éjféli nap

rozsdafoltot égetett

az északi búvármadár nyakára

 

Az emberekbe

az örök sóvárgás

gyökereit

Eallin boahkoha

bahás sániid vuostá

 

Liegga sánit

báhkadit váimmu máihlli

 

Čalmmiid ruittut

govdagohtet

Az élet beolt

a sértő szavak ellen

 

A kedves szavak

melengetik a szív nedveit

 

A szemek üstjei

megáradnak

Amint a képek egytől egyig ember nélküli északi természetet rögzítenek, úgy a számi költői imákban sem találunk példát a grammatikai egyes szám első személyre, az „én”-re. Tágabb felelősségű, önkritikájú szempontot öltenek a versek, melynek a többes szám első személy, a „mi”, vagy a még inkább absztrahálódó többes szám harmadik személy ad hangot. Ahogy például az alábbi két versben látjuk:

Stuorámus

riggáseamus

čábbáseamus

 

Oidnosis

vai mii

gáđaštat ja čiekčat

Legnagyobb

leggazdagabb

legszebb

 

Olyannak tűnik

hogy mi

irigykedjünk és eltapossuk

Muhtin olbmuid

vuordá fitnat

go sii buktet

fiinna skeaŋkkaid

 

Muhtin olbmot

leat ieža skeaŋkkat

Egyesek

szívesen látott vendégek

mert drága ajándékokat

hoznak

 

Némelyek

maguk az ajándékok

A kötetet ötven, apró részletre rácsodálkozó vagy épp a tág terek fenségét megörökítő természetkép és ötven frappáns, letisztult pársoros vers alkotja, amelyek megdöbbentő éleslátással közelítik meg a lét metafizikai körforgását.

Aiddo go olmmoš

oaidnigoahtá bastilit

hovkkehuvvama meres

čuollagoahtá muittu ovssiid

Amikor az ember

végre tisztán látna

a leépülés tompa hentesbárdja

nyesni kezdi az emlékezet ágait

Boares olbmo gieđa suonain

eallima beaivváža

maŋimuš suotnjarat

Öregember kezének inaiban

az élet napjának

végső sugarai

Jápmán olbmo vuoigŋa

girdila rievssahin

 

Jorešta eatnamiin

gos son dolin elii

Halott ember lelke

hófajdként száll

 

Megfordul azokon a vidékeken

hol korábban élt

Nuppi jápmin

nuppi eallin

 

Muhtimin

nuppe gežiid

Egyeseknek halál

másoknak élet

 

Néha meg

ellenkezőleg

A kötet lírája és képi világa minden súlyos témafelvetés ellenére felemelő, és olykor a humort, pajkosságot sem nélkülözve kínál új meglátásokat az olvasó számára:

Menddo jorba čalmmit

stuorra bealjit

bonju bánit

 

Oanehis juolggit

menddo guhkes juolggit

 

Nuorravuođa čábbodaga

ádde easkka go

lea menddo maŋŋit

Túl kerek szemek

nagy fülek

ferde fogak

 

Rövid lábak

túl hosszú lábak

 

A fiatalság szépségét

emint megértette

de késő már

Inger-Mari Aikio-Arianaick és Timár József számára a művészet lelki elköteleződés. A könyv szó (és) képi meditációiban kikapcsolhatjuk gondolatainkat – itt a lélek irányít és áll őrt. A lélek keresi meg azokat az előképeket, melyekből szó és kép megszületik. Ezek hordozzák a közös alkotás imaerejét, amely felfogja a diszharmóniát, és gyógyító erővel egyesít képet és gondolatot. Mire ez a gyógyszer az olvasó vérkörébe kerül, már megtörtént a csoda: az átváltozás. Záró versként álljon itt a kötet utolsó, és annak önmagába való örök visszatérését kezdő darabja:

Guoros sadji dievvá

Álo

Az üresség kitöltődik

Mindig

Ajánlott irodalom

 

Aikio-Arianaick, Inger-Mari – Rauni Magga Lukkari: ÖrökanyákViláglányok. Fordította Domokos Johanna, Németh Petra. Budapest: L’Harmattan, 2017.

Aikio-Arianaick, Inger-Mari – Timár József: Számi ima. Fordította Domokos Johanna. Bécs: Timár J., 2009.

Domokos Johanna: A számi költészet fordíthatóságáról. (Budapesti Finnugor Füzetek 15.) Budapest: ELTE Finnugor Tanszék, 2000.

Domokos Johanna (szerk.): Szerencsefia: kortárs számi drámák. Fordította Tillinger Gábor, Csáji László Koppány, Németh Petra, Tamás Ildikó, Domokos Johanna. Budapest: Napkút, 2017.

Keresztes László (szerk.): Aranylile mondja tavasszal. Lapp költészet. Fordította Bede Anna. Budapest: Európa, 1983.

Tamás Ildikó: Tűzön át, jégen át. Budapest: Napkút, 2007.

Tillinger Gábor (szerk./ford.): Öregasszony a holdon. Lappföldi mesék. Budapest: Napkút, 2010.

Valkeapää, Nils-Aslak: Nap, Édesapám. Fordította Domokos Johanna. Marosvásárhely: Mentor, 2001.

No Comments

Post a Comment