Arról érdemes írni, ami éget – de a jó történet a legfontosabb

[vc_row row_type=”row” use_row_as_full_screen_section=”no” type=”full_width” text_align=”left” background_animation=”none” css_animation=””][vc_column][vc_empty_space][/vc_column][/vc_row][vc_row row_type=”row” use_row_as_full_screen_section=”no” type=”full_width” text_align=”left” background_animation=”none” css_animation=””][vc_column width=”1/6″][/vc_column][vc_column width=”2/3″][vc_column_text]

 

Interjú Maja Lunde norvég íróval

 

 

Szilvási Viktória: Hogy jött az ötlet, hogy egy faj kipusztulásáról, és főleg a méhek veszélyeztetettségéről írj?

Maja Lunde: Természetesen személyes okai vannak. Láttam egy dokumentumfilmet a CCD-ről (Colony Collapse Disorder, elnéptelenedés szindróma – SZV), ami nagyon megérintett és inspirált. Egyszerre volt ijesztő és fantasztikus. A történetek már érlelődtek bennem. Elsősorban a személyes történetek, az emberi kapcsolatok foglalkoztatnak, de a méhpusztulás nagyobb kontextusa is érdekelt.

 

SZV: A könyvben elég kézzelfogható elképzelésekről olvashatunk az emberiség és a természet kapcsolatának jövőjéről. Ezek a víziók pesszimisták, optimisták, vagy realisztikusak? Úgy gondolod, hogy 2098-ban valóban így fog kinézni Kína?

ML: Persze, így kell gondolnom. Őszintén hiszem, hogy hosszútávon következményekkel jár a múltbeli és jelenlegi felelőtlenségünk. De nem akartam megijeszteni senkit – nem is az olvasók vélhető reakcióit tartottam szem előtt, csak egy igaz, autentikus történetet akartam írni. Elképzeltem a karaktereket és ezt a lehetséges jövőt. Ha valamilyen címkét kellene ragasztanom a regényre, inkább egy emberi kapcsolatokról szóló történetnek mondanám, és nem disztópiának. Az írás során is az volt a legnehezebb, hogy fogódzót találjak a jövőhöz. Ehhez főleg az emberi kapcsolatok és a meglévő történeteim adtak segítséget. A Taóról és kisfiáról szóló szál kifejezetten közel állt hozzám, éreztem, hogy én is lehetnék az anya, aki elveszti a kisfiát. Végig a legkisebb gyerekemre gondoltam, aki éppen annyi idős volt akkor, mint a történetbeli Vej-Ven.

 

SZV: Az áldozatkészség, az önfeláldozás többször visszatér A méhek történetében. Leginkább a szülő-gyermek kapcsolatokban érhető tetten, de az egyén közösség javára feladott vágyaiban is. Megoldást jelenthet ez a fajta áldozatkészség a mai globális szintű problémáinkra? Az egyénnél kezdődik a változás?

ML: Mindannyian döntéseket hozunk nap mint nap. És mindnek van hatása. Ez a gondolat A méhek történetében erősen benne van. Nagyon megtetszett ez az elképzelés, ahogy több más szerzőtársamnak is, elég csak Az órákra vagy a Felhőatlaszra gondolni. Képzeld el, mi lenne, ha mindenki évente újra cserélné az okostelefonját. Sokan már most is ezt teszik, de gondoljunk bele, mi lenne, ha mindenki így tenne. Azt hiszem, sokszor nem is a nagy feladásokban vagy áldozatokban rejlik a megoldás. Ott van például a vegetáriánus életmód. Vagy vegyük Norvégiát, ahonnan származom. Nagyon gazdag ország, főleg az olajipar miatt. Lehetne ugyan a zöld gondolkodás zászlóvivője, vezethetné a zöldenergia-mozgalmat, de most is az olajra épít.

 

SZV: Mit gondolsz a művészet, és különösen az irodalom társadalmi felelősségvállalásáról? Feladata az irodalomnak, hogy a globális problémákat felszínre hozza, feldolgozza? A regény kétségkívül tematizál egy égető aktuális problémát, a méhek lehetséges kipusztulását. Voltak ezzel kapcsolatban terveid, szándékaid?

ML: Úgy gondolom, mindannyiunknak van felelőssége a globális problémák megoldásában, nem csak a művészeknek és politikusoknak. Mindenkinek vannak lehetőségei, döntései. Hogy más művészek és szerzők hogy gondolják, az az ő dolguk és felelősségük. Ami engem illet, én nem az üzenettel, hanem a történettel kezdtem. Volt egy nagyszerű történetem, amihez találtam egy aktuális témát. Az irodalomnak talán nem feladata az aktuális témákhoz hozzászólni, de érdemes. Nekünk, norvégoknak van egy szólásunk, miszerint arról érdemes írni, ami épp fáj vagy éget („skrive om det som brenner”). Engem a méhek veszélyeztetettsége foglalkoztatott, így egyértelmű volt, hogy erről fogok írni. Három kérdésből indultam ki. Egy: miért halnak ki a méhek? Hogy erre válaszolhassak, egészen a modern méhtenyésztés gyökeréig, a tudományos leírásokig kellett visszanyúlnom. Ebből lett William karaktere és történetszála. Aztán azt kérdeztem magamtól, vajon milyen érzés lehet méheket tartani, és később elveszteni őket? Így találtam rá George karakterére. Végül a jövőről gondolkodtam: ha valóban kipusztul a faj, milyen lesz a világ méhek nélkül? Ebből született Tao története a jövőbeli Kínában. Érdekes és egyben ijesztő, hogy a kézi beporzás ma már létező dolog, írd csak be a Google-be. Kínában végzik egy ideje, ezért is játszódik ott a jövőbeli történetszál. Tanító célzatom semmiképp sem volt a könyvvel. Egyedül a téma és a karakterek érdekeltek, akiket szerettem és utáltam, mintha valódi emberek lennének. Rájuk koncentráltam, nem az üzenetre.

 

SZV: A méhek történetében valóban vannak nagyon szerethető és ellenszenves karakterek is, de mindannyian valósnak hatnak, összetettek, ami kifejezetten üdítő. Milyen módszerrel dolgoztál a szereplők megformálásakor?

ML: Nemcsak a fejemben voltam velük, hanem már-már fizikailag is, éreztem a karakterek környezetét, életét és motivációit. Amikor elkapott a flow, könnyen ment a dolog. Nem csak vizualizáltam az életüket és a cselekményt, amit nekik szántam, hanem szinte velük voltam a kertben, a tanyán és a kiránduláson. Ezek igazi emberek. Sok időt töltöttem azzal, hogy megértsem őket, és különböző nyelvi eszközökkel próbáltam valóssá tenni mindannyiukat. Hat hónapon át csak kutattam: dokumentumokat, könyveket, cikkeket olvastam a témában, szakértőkkel beszéltem – ennek során találtam rá a főbb karakterekre. Próbáltam meghallani a hangjukat, majd nekiláttam az írásnak. William egyik fejezetével kezdtem, mégpedig azzal, amelyik leginkább megfogja a karakterét, amelyikben előadást tart. Ez jó lehetőséget nyújtott arra, hogy bemutassam szenvedélyességét és egyúttal korlátoltságát is. Ebben a fejezetben derül ki, mekkora hatása lehet.

 

SZV: Ez volt az első felnőtteknek szóló regényed, előtte gyerekkönyveket írtál. De A méhek történetében szintén nagyon fontosak a szülő-gyermek kapcsolatok. Mesélnél egy kicsit arról, milyen problémák vagy jelenségek foglalkoztattak leginkább?

ML: Igen, jól látod, ennek a regénynek a gyerekek a tulajdonképpeni hősei – persze a méhek és a főszereplők mellett. Ez utóbbiak nem is mindig rokonszenvesek az olvasónak, William vagy George szűklátókörűsége aligha lehet szimpatikus valakinek. Velük szemben a gyerekek igazi hősök. Ott van például Tom, George fia, aki nemcsak szembeszáll a családi hagyományokkal, és nemcsak bátran járja a saját útját, de végül a családi vállalkozást is segíti. Önzetlenül. Charlotte-ot is vehetjük hősiesnek: ő nemcsak mint gyermek, hanem mint lány, mint erős női karakter is kivételes a történetben. Már-már feminista. Tao ugyancsak erős nő, bár rá is jellemző a szűklátókörűség, amit viszont szülőként megbocsátunk neki. Mindhárom történetben igaz, hogy a szülők saját képmásukat látják a gyerekeikben, nem az egyént, az egyéni motivációkkal és akarattal bíró Másikat. Nagyon szerettem a gyerekek és szüleik kapcsolatáról írni, többgyerekes anyaként engem is foglalkoztatnak ezek a kapcsolati dinamikák, a mindennapok apró változásai, ahogy nőnek, ahogy gondolkodnak és fejlődnek, és ahogy mi is naponta tanulunk tőlük.

 

 

 

 

SZV: Ahogy említetted, rengeteget kutattál az írás előtt. A nyelvezetet azonban nem terheli a szakzsargon, sőt, még a szakmai, méhészeti témájú gondolatok is meglepően érthetők és követhetők a történetben. Igazán egyedi elbeszélői hangot alkottál; elegáns, ugyanakkor gyakorlatias elbeszélő mesél nekünk érthető módon. Egyszerűsítettél a nyelven, hogy hozzáférhetőbb legyen? Mi volt a terved a nyelvvel, az írás fő médiumával?

ML: Nem voltak különösebb terveim. Nem spekuláltam a közönségről, arról, hogy kik fogják majd olvasni, és hogy milyen nyelvet értenek majd meg. A karakterek fejével próbáltam gondolkodni és „beszélni”. William nyelvét például virágzónak mondanám.

 

SZV: Milyen irodalmi példaképeid, kedvenceid vannak, akik esetleg hatással vannak a saját írásaidra is? Van olyan elbeszélői stílus, amit különösen szeretsz? Kiket olvasol szívesen mostanában? Klasszikusok és kortársak is jöhetnek.

ML: Rengeteget olvasok, ez egy jó kérdés! Szépirodalmat és más, gyakorlatiasabb jellegű vagy történeti könyveket egyaránt. Margaret Atwood inspirál. Különlegesnek tartom az elbeszélői hangját, és ő maga is egy bölcs nő, szeretem olvasni az írásait. A méhek történetéhez sok Dickenst olvastam, például a Szép reményeket, itt főleg a nyelvezet fogott meg. David Mitchell Felhőatlasza is nagyon tetszett, szintén a nyelv és a nagyobb kontextus miatt, amit elénk tár. Legutóbb talán Naomi Alderman Hatalom című könyve volt a kezemben. Sokszor visszatérek a klasszikusainkhoz, például Henrik Ibsenhez vagy Knut Hamsunhöz. Igyekszem nem másolni senkit, és azt gondolom, emiatt nem is kell aggódnom, mert úgy érzem, megtaláltam a saját elbeszélői hangomat. Sok ismeretterjesztő irodalmat is olvasok, például Alan Weisman A világ nélkülünk című könyvét. Egy írónak sokszor még fontosabb lehet, hogy ne csak szépirodalmat olvasson.

 

SZV: Mit gondolsz, mi a könyvek és az irodalom jövője 2098 Európájában? A kínai helyzetről olvashatunk kicsit A méhek történetében, amikor Tao ellátogat egy könyvtárba, de mi lesz ugyanekkor Európában?

ML: Azt gondolom, Európában mindig értéke lesz a tudásnak és a tanulásnak. A könyv a könyvben és a könyvtárak varázslatossága mindig is kedves témáim voltak, ezért is szőttem bele őket a történetbe. Az európai jövőképemre visszatérve: szerintem okosnak elég okosak vagyunk már, de bölcsebbé kell válnunk. Minél többet tudunk, annál jobb döntéseket hozunk. Minél többet olvasunk, annál több tudással rendelkezünk. Egy könyv olvasásakor másképp dolgozzuk fel az információt, mint például egy online cikk esetében. Az interneten minden olyan rövid és egyszerű. Ez már most kihívás elé állítja az irodalmat, és egyáltalán, az olvasást. Norvégiában már téma, hogy az egyetemi professzorok szerint a diákok egyre „butábbak”: mindenre rá tudnak keresni az interneten, és gyakran csak ennyi erőfeszítésre hajlandók.

 

SZV: A méhek története elbeszéléstechnikáján látszik, hogy értesz a filmhez, főleg a történet dramaturgiájában és a történetszálak közötti jelenetváltásokban. Mit gondolsz, adaptálható lenne ez a regény filmre?

ML: Igen! Több producer is érdeklődött már a megfilmesítéssel kapcsolatban. Nagyon tetszik az ötlet, a kérdés csak az, hogy mozifilm vagy tv-sorozat készüljön-e belőle. Mivel most többrészesre tervezem a sorozatot, illetve már meg is van kettő a tervezett négy könyvből, talán a sorozat tűnik a jobb választásnak. De ez még a jövő zenéje. Időbe telik, mire lesz valami a megfilmesítésből.

 

SZV: Ebben a négyrészes sorozatban, vagy „cli-fi” kvartettben az emberiség és a természet összetett viszonyáról írsz. A második rész egyelőre nem olvasható magyarul. Elárulnál néhány részletet a folytatásról és a terveidről?

ML: Miután megírtam A méhek történetét, rájöttem, hogy volna még mit mondanom a témában. Vannak ötleteim a következő két résszel kapcsolatban is, illetve már írtam néhány vázlatot. Jelenleg a harmadik könyvön dolgozom.[/vc_column_text][/vc_column][vc_column width=”1/6″][/vc_column][/vc_row][vc_row row_type=”row” use_row_as_full_screen_section=”no” type=”full_width” text_align=”left” background_animation=”none” css_animation=””][vc_column][vc_empty_space][/vc_column][/vc_row]