Jonas Hassen Khemiri (1978– ) svéd regény- és drámaíró Bellmannról, Ibsenről, Mankellről és Strindbergről elnevezett díjat is magáénak tudhat, utóbbit, az August-díjat 2015-ben kapta Amikre nem emlékszem című regényéért. Nem csak díjak terén emlegetik azonban skandináv klasszikusokkal együtt, többek szerint a jelenleg válságon keresztülmenő Svéd Akadémia egyik következő tagja is lehet belőle. Sajátos humorú műveinek állandó visszatérői a bevándorló hátterű szereplők, akik mellett mind írásaiban, publicisztikáiban, mind pedig személyével kiáll. Többek között erről beszélgettünk a szerzővel, akit utazás közben, e-mailben értem utol.

Orbán Krisztina: Mikor és hol írsz?

Jonas Hassen Khemiri: Otthonról húsz perc gyaloglásra van egy irodám. Hétköznaponta ott írok.

OK: Ras Kasst idézed („I pancake yo lungs”) példaként a nyelvhasználat rugalmasságára. Ilyen példák miatt lett kreatívabb a saját nyelvhasználatod? Azt is mondtad egy interjúban, hogy az inkább rapperként ismert Kendrick Lamart érdekes szerzőnek tartod. Inspirálnak a rapperek?

JHK: Sokszor merítettem ihletet azoktól, akik emlékeztettek arra, mennyi különböző módon lehet elbeszélni egy-egy történetet – legyen szó rapperről, stand-uposról, dráma- vagy regényíróról. De ahhoz kétség sem férhet, hogy formaként a regény jelentette számomra a legtöbbet.

OK: „A nyelvi bűnök halálosan komolyak” – mondtad egy interjúban. A szövegeidben a nyelv nagyon rugalmas, egyszerre művi és hétköznapi. Szépen fejezi ki azt a köznapi hozzáállást, miszerint a mondanivaló a lényeg, nem a szabályok, és teljesen rendben van, ha valaki arab vagy francia szavakat kever a beszédébe. Hogyan találtál rá a saját nyelvezetedre és stílusodra, és voltak-e esetleg, akik óva intettek attól, hogy így írd a könyveidet?

JHK: Fiatalabb koromban sok időt pazaroltam olyan kétségekre, hogy amit írtam, jó-e. Ma már inkább energiával kapcsolatos kifejezésekben gondolkodom. Ha egy mondatban vagy bekezdésben van élet, megtartom. Ha nincs, kihúzom. A nyelvtan másodlagos számomra, a legfontosabb, hogy megtaláljam az utat az adott történetnek megfelelő elbeszélési módhoz. Néha ez kölcsönvett, kitalált vagy régi szavakat igényel, néha pedig egy láthatatlanabb nyelvet, hogy ne az vonja magára a figyelmet, ami a papíron áll.

OK: Mennyire változtatod tudatosan a nyelvezetet egyik műről a másikra? Hogyan döntöd el, hogy egy ötletből színdarab vagy regény váljék?

JHK: Ahogy említettem, a történet diktálja a formát. Sosem a formaválasztással kezdek, hanem egy-egy történettel, vagy talán egy olyan személyes érzésből indulok ki, amit nem értek igazán, szégyellek, és ezért meg akarok vizsgálni.

OK: Regényeid visszatérő eleme az elbeszélői hanggal való játék, például a többnézőpontúság és a megbízhatatlan elbeszélő alkalmazása. Minden arra készteti az olvasót, hogy keresni kezdje az igazságot a kakofóniában. Mintha az lenne a célod, hogy a megírható narratíva határáig vidd el a szövegeidet, és ott egyensúlyozz.

JHK: Nem tekintem különösebben nehezen olvashatónak a könyveimet. Úgy tűnik, az olvasóim értékelik, hogy aktívan részt vehetnek az alkotásban. Sokan magukra ismernek abban, hogy az igazság nem egyértelmű, és több oldalról lehet nézni. Számomra ez nem arról szól, hogy megnehezítsem az olvasó dolgát, inkább arról, hogy lehetőség szerint őszintén mondjam el, hogyan látom a világot.

OK: A Jag ringer mina bröder (’Felhívom a bátyáim’) című, a társadalom paranoid, boszorkányüldözéshez hasonló lelkiállapotáról szóló kisregényed sajnos még nem olvasható magyarul. A történet végén még az elbeszélő is megkérdőjelezi, félnie kell-e, vagy ő maga is terrorista. Miért fontos, hogy az irodalom ilyen kérdésekkel foglalkozzon?

JHK: Könyvet írni nehéz. Olyasmiről pedig még nehezebb könyvet írni, ami hidegen hagyja az embert. Politikai valóság vesz körbe, ami a fikcióba is beszivárog. De a célom mindig az, hogy az egyes emberről meséljek anélkül, hogy egyszerű válaszokat adnék.

OK: A Jag ringer mina bröder először nem is könyvként jelent meg, hanem publicisztikaként. Hogyan bontottad ki hosszabb egésszé? Sokkal több mondanivalód lett Amorról, miután megírtad a tárcát?

JHK: Egy 2010-es stockholmi terroristamerényletet követően megjelent egy tárcám, amiben egy férfi felhívta a bátyjait, és tanácsokat osztogatott nekik, hogy hogyan kezeljék a felmerült helyzetet. A gond az volt, hogy mindegyik tanács ellentmondott a többinek. Ez a férfi nem tudott egyszerű választ adni arra, hogyan lehet egy félelemmel teli társadalmat a legjobban kezelni. Kíváncsi lettem, ki áll a szavak mögött, és kiderült, hogy Amor az, egy srác, aki meg van győződve arról, hogy az egész város bűnözőnek nézi, és ezért igyekszik rendkívül normálisnak lenni. A probléma csak az, hogy minél jobban küzd, hogy normális legyen, annál különösebben viselkedik.

OK: A kérdésfelvetéseid nem túl kellemesek a svéd társadalom számára, sőt egyenesen fel is háboríthatnak némelyeket. Ugyanakkor Svédország egyik legjobb írójának tartanak, és úgy tűnik, jól beleillesz az ottani intézményesült irodalmi életbe. Szerinted befolyásolja ezt a politikai beállítottságod?

JHK: A szövegeimet úgy írom, ahogyan én akarom, másoknak kell választ adnia arra, hogy beleillek-e a svéd irodalmi életbe vagy sem.

OK: Kaptál olvasói visszajelzéseket olyanoktól, akik magukra ismertek a regényeidben vissza-visszatérő helyzetekben? Nemcsak a Jag ringer mina bröderre gondolok itt, de arra is, amikor a Montecore elbeszélője arra utal, hogy követi a biztonsági őr a ruhaüzletben, vagy amikor Samuel és Vandad az Amikre nem emlékszemben azzal viccelődik, hogy két „feka” soron kívül bejutott egy zsúfolt szórakozóhelyre péntek éjszaka.

JHK: Sokan ismernek magukra a szövegeimben, származásuktól függetlenül.

OK: Mit gondolsz arról a fiatal bevándorló írógenerációról, ami nem rejti véka alá a dühét? A Neftali Milfuegos álnév mögött rejlő szerző például ezt írta rólad: „A kérdés: érted a szavaimat? Ember, én nem vagyok olyan, mint Jonas Hassen Khemiri, aki azért ír, mert teljesen magáénak tudhatja a nyelvet. A Svéd Akadémiában ülhetne. Én köpök az Akadémiára.” (Fordítás – OK)

JHK: Megint csak: a szövegeimet úgy írom, ahogyan én akarom, és másoknak kell arra választ adnia, hogy beleillek-e a svéd irodalmi életbe vagy sem.

OK: Amikor az Amikre nem emlékszemet emlékek és töredékek köré építetted fel, olvastál pszichológiai szakcikkeket az emlékezet működéséről? Vagy ez inkább irodalmi döntés volt?

JHK: Inkább azt próbáltam ábrázolni, milyen érzés, amikor valaki, aki közel állt hozzád, meghal. Minden alkalommal, amikor elvesztettem valakit, összekuszálódtak a róla szóló emlékek az agyamban. Egy ilyen veszteséget nem tudtam megbízható első szám harmadik személyű múltban leírni. Más formára volt szükség, olyanra, amiben az elbeszélést egymás után több hang ragadja magához. Az „invázió” során mindegyik hang, illetve szereplő próbál szorosan kapaszkodni a maga verziójába arról, aki nincs többé.

OK: Mesélnél kicsit a nyár végén megjelenő új regényedről, a Pappaklausulenről?

JHK: Az új regény egy családról szól, aminek életére egy cserbenhagyó apa és a család egyik gyerekének halála nyomja rá a bélyegét. Tíz nap alatt játszódik a cselekmény.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük